2021. december 25., szombat

Karácsonyi imádság, ajándékozás és ebéd monori barátainkkal

 


A Sant’Egidio közösség tagjai a világ nyolcvan országában, számtalan helyszínen együtt ünneplik a karácsonyt szegény barátaikkal. Így volt ez Monoron is, ahol már sok éve ünneplünk együtt ezen a napon.


A helyi közösségnél hagyomány, hogy a közösen elköltött ebédek előtt imádságot tartunk a templomban. A közös asztalnál elköltött ebédhez hasonlóan az imádságok is elmaradtak, de a vendégek már annyit emlegették, annyira hiányolták, hogy maszkban, távolságtartással idén karácsonykor, december 25-én megtartottuk az ünnepi imádságot is. Mennyire igaz, hogy a szegényeknek szükségük van az örömhírre, mindenkinél jobban! Szükségük van arra, hogy a lelkükkel, az Isten iránti vágyukkal is törődjünk, társuk legyünk ebben az erős várakozásukban. És mennyire igaz, hogy az evangélium körül összegyűlt emberek egy nagy családot alkotnak. Ennek a nagy családnak a kiváltságos tagjai a szegények, akik az évek során jó barátainkká váltak.


Kruchió László meghívására az imádság után a plébánia épületében működő Fürge Páva bisztró kertjében süteménnyel, karácsonyi zenével, énekekkel, verssel vártuk a meghívottakat. A nap is kisütött, hogy szebbé tegye a közös ünneplést, senki nem fázott, nem sietett. 


A szegények angyalai elnevezésű felhívásra érkezett ajándékokat kiosztottuk, sálak, sapkák, kesztyűk, takarók, pipereszerek és a Kemenes Cukrászda, a Fürge Páva bisztró, az Elfogadás Sütöde sok-sok finomsága került a csomagokba. A monorierdei Tanya Csárda kétféle étellel is kedveskedett idén a szegényeknek: volt töltött káposzta és sült hús körettel, ezeket dobozokban vihette haza mindenki. 


Aki nem tudott eljönni, annak házhoz vittük az ajándékot és az ételt. Külön öröm, hogy budapesti közösségünk tagjai meg tudták látogatni a Menhely Alapítvány lábadozójába befogadott barátunkat, Lacit, aki könnyekig meghatódott a látogatástól. És milyen kicsi a világ! A szobatársa és barátja, akit vele együtt köszöntöttek, a budapesti közösségünk tagjainak hajléktalan barátja már évek óta. 



Bár nem ülhettünk le közösen ebédelni, mégis kézzelfoghatóvá vált a csoda: szegények és jómódban élők együtt ünnepeltek, és mindannyian gazdagabbak lettünk, mintha kicsit részesültünk volna a mennyei lakomából.














2021. november 15., hétfő

Legyél egy hajléktalan ember, egy magányos idős, egy szegény gyermek, család karácsonyi angyala!



KEDVES ANGYALOK!

AZ AJÁNDÉKGYŰJTÉSI AKCIÓNAK VÉGE, LELKESEN CSOMAGOLJUK A SOK SZÉP AJÁNDÉKOT, AMIT KÜLDTETEK - BIZTOSAK LEHETTEK BENNE, HOGY MIND JÓ HELYRE KERÜL, MAJD POSZTOLUNK RÓLA.

AKI LEKÉSTE VOLNA A HATÁRIDŐT: PÉNZADOMÁNYRA AZ EBÉDHEZ MÉG MINDIG SZÜKSÉG VAN. A KÖVETKEZŐ SZÁMLASZÁMOKON VÁRJUK AZ ADOMÁNYOKAT:

Kultúra és Segélyegylet Alapítvány, 12001008-00110054-00100004 (Budapest, Monor)

Zichy Gyula Alapítvány, 50800104–11069784 (Pécs)


A Sant"Egidio közösség tagjai a szegények barátai. A karácsony örömhírét - a járványügyi szabályok betartásával - idén is el szeretnénk vinni a barátainkhoz, hisszük hogy az ünnep öröme felülmúlja a járványtól való félelmet. A legszegényebbek mindig éppen karácsonykor maradnak leginkább egyedül - gondoskodásunkkal és ajándékainkkal enyhíthetjük elhagyatottságukat.

Minden évben december 25-én Budapesten, Pécsen, Monoron karácsonyi ebédet szervezünk hajléktalanok, rászorulók, intézetben élő idősek, szegény gyerekek és családjaik részére. Úgy tűnik, a tavalyhoz hasonlóan idén sem ülhetünk le közös asztalhoz (bár néhány helyen igyekszünk kreatív megoldásokat találni), de elvisszük a becsomagolt ünnepi ebédet és az ajándékokat, bejuttatjuk  az  intézetekbe, kivisszük az utcákra vagy az otthonaikban élők kapui elé.

A finom ünnepi ebéd és az ajándékok biztosításához kérjük a felajánlásodat. Az ünnepen csak szép, új tárgyakat adunk, amit mi magunk is szívesen fogadnánk. Az űrlapon jelezheted, ha ajándékot szeretnél küldeni, vagy pénzzel (átutalással) szeretnéd támogatni egy rászoruló karácsonyi ebédjét, ajándékát.

Miután feliratkoztál, információkat küldünk egy szegény emberről, akinek elkészítheted a csomagot és elküldheted postán – a járványügyi helyzetben ezt a megoldást javasoljuk, de ha Budapesten, Pécsen vagy Monoron laksz, a személyes átadás is megoldható. Ezekben a városokban szívesen fogadunk segítséget az ajándékok átadásában is, a járvány miatti esetleges korlátozások betartásával. Kérünk, hogy minél hamarabb juttasd el az ajándékodat, de legkésőbb december 17-ig, mert az ünnep előtti napok nekünk is nagyon sűrűek, rendszerezzük az adományokat, csomagolunk.



Hogyan lehetsz karácsonyi angyal?

1. Töltsd ki az űrlapot és pár napon belül válaszolunk a megadott címre.

Ide kattints: ŰRLAP

2. E-mailben tájékoztatunk téged arról, kinek küldhetsz ajándékot és ő minek örülne a legjobban.

Ha pénzadománnyal szeretnéd támogatni egy vagy több ember ebédjét, a következő számlaszámokon várjuk adományodat (ehhez nem szükséges kitölteni az űrlapot):

Kultúra és Segélyegylet Alapítvány, 12001008-00110054-00100004 (Budapest, Monor)

Zichy Gyula Alapítvány, 50800104–11069784 (Pécs)

Írd bele megjegyzésként: Szegények angyalai


2021. október 18., hétfő

A barátság nem ismer határokat – Meglátogattuk Vámosszabadiban az afgán menekülteket


nemzetközi szolidaritás különleges példájaként, több jóakaratú ember összefogásaként meglátogattuk a Magyarországra érkezett afgán menekülteket a vámosszabadi tábornál

Múlt vasárnap a még félig szunyókáló városban, a nemrég bezárt éjszakai szórakozóhelyek szomszédságában, a belváros egyik elegáns lakásában különös társaság verődött össze: egy '56-os magyar menekültek magyarul semmit nem tudó ausztrál lánya, egy amerikai nő, egy eredendően tadzsik, Üzbegisztánból érkezett muszlim lány, egy mosolygós fiatal japán nő, egy magyar katolikus szerzetesnővér, egy Afganisztánból tíz éve nem éppen legális úton, rengeteg viszontagságot elszenvedve érkezett fiatalember, aki már kiválóan beszél magyarul, és a Sant'Egidio Közösség egyik tagja...


A MOL Limo 
Mercédest és a jobb időket megélt üzletemberi bőrüléses hibridet csordultig telepakoltuk gondosan válogatott férfi, női, gyerekruhákkal, cipőkkel, fehérneművel, sálakkal, vastag pulóverekkel, kabátokkal. Aztán útra keltünk a Győrtől távol eső, helyijáratú autóbusszal is csak a szomszédos településről gyalog megközelíthető vámosszabadi befogadótáborba (az ott élő menekülteket naponta kétszer különbusz beviszi Győrbe, ami nagyon jó, de pl. látogatóba menni kizárólag csak autóval lehet hozzájuk).


Különleges ruhabörzét rögtönöztünk a szögesdróttal körülvett tábor előtt a földön, és már sereglettek is az első érdeklődők: fejkendős asszonyok, kíváncsi gyerekek, bátrabb férfiak. Mint az az igen derűs, magyarul meglepetésünkre kiválóan beszélő, folyton mosolygó idősebb úr is, akivel nem lehetett nem összebarátkozni rögtön, már az első pillanatban. Kiderült, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult 30 éve, majd Afganisztánban dolgozott, az utóbbi időkben segítve az ott lévő magyarokat. Fiával és 15 éves unokájával érkezett, a felesége sajnos nagyon távol volt a kabuli reptér lezárásakor és nem ért oda időben a géphez... 

A fiatalok inkább Németországba mennének tovább, mint a már ebből a táborból az elmúlt hetekben továbbindult legalább száz ember. De van, aki Franciaországba, sőt az Egyesült Államokba készülne, a már ott élő rokonaikhoz. Afganisztánból eddig is sokan elmenekültek, a több mint negyven éve tartó polgárháborús viszonyok miatt. Sokan azok közül, akikkel beszélni tudtunk, nem is tudják pontosan, mi vár rájuk, mik a kilátásaik itt, vagy nyugatabbra, de inkább indulnának. 


A velünk érkezett, már tíz éve Budapesten lévő afgán barátunk nagyon sok hasznos, gyakorlati tanáccsal tudott szolgálni nekik a beilleszkedés, letelepedés kérdéseit illetően, és jó szívvel mondta, hogy maradjanak itt, nagyon jó szívű, rendes emberek között élhetnek Magyarországon! Erről tett nagyon szép keresztény tanúságot Iránból érkezett barátunk is, aki több mint 500 napot töltött a röszkei tranzitzóna börtönkörülményei között 10 éves fiával, majd ugyanebben a most meglátogatott vámosszabadi táborban várta a menekültstátuszt. Most pedig elsők között érezte annak fontosságát, hogy miután saját fia végre iskolába járhat, barátai lehetnek, focizhat, a győri Hajnalcsillag baptista gyülekezet jóvoltából lakhatáshoz, befogadáshoz juthattak Győrben, eljöjjön és az afgán gyerekeknek próbáljon meg segíteni, számukra a jobb jövő lehetőségét, reménységét közvetíteni. És főleg örömet okozni, játékkal, dallal, egyszerű eszközökkel ott a tábor előtt, a semmi szélén...


Nagyon különleges nap volt ez! Mi, egymás számára eddig nagyrészt ismeretlen segítők olyan egyértelmű összhangban dolgoztunk, segítettünk, szolgáltunk együtt, amilyet ritkán tapasztalni. Nagyon szép találkozásaink voltak, nagyon kedves és nyitott férfiakkal és nőkkel beszélgethettünk, akik igen hálásak voltak azért a kevés dologért, amit adni tudtunk nekik: őszi-téli ruhákat, pár tíz kilogramm krumplit, a baptisták jóvoltából rizst és olajat, a gyerekeknek afgán barátunk által sütött süteményt, szilvát, és némi édességet. És legfőképpen barátságot, reményt, hogy befogadó társadalomra lelnek, hogy tudunk nekik segíteni az ügyeik intézésében, ha végre kiderül mi lesz a sorsuk, hogy talán tudunk munkát találni, elsőként főleg azoknak, akik beszélnek már egy kicsit magyarul, vagy jól beszélnek angolul. Mert több magyarul megszólaló férfit is találtunk! 4 gyerekes családapákat, akik közül Lukács, aki már magyar nevet is választott magának, és egyből vendégül is akart látni bennünket, viszonozva a látogatásunkat. Felesége afgán teát főzött, paradicsomos-hagymás csípős omlettet készített, és rögtönözve megterítettek egy pokróccal, bögrékkel az út széli betonpárkányon. Mi, akik ennivalót és segítséget akartunk vinni számukra, hirtelen egy vendégségben találtuk magunkat! :)


Az asszonyok is nagyon barátságosak voltak. Akik tudtak közülük angolul szívesen beszélgettek velünk, de a még csak saját, helyi nyelveken beszélők is örömmel maradtak társaságunkban, hol angolul, hol fársziul, hol magyarul és dari nyelven tudók segítségét igénybe vége építve új kapcsolatokat. Találkoztunk Afganisztán különböző részeiről, a fővárosból és sok vidéki helyről érkezett, nagyon különböző sorsú családokkal, hazara kisebbséghez tartozó, egyedül érkezett színész-orvosnővel; a COVID-részlegen dolgozott férfi ápolóval; magyar végzettségű mérnökkel; magas rangú korábbi katonatiszttel, aki igen szerény és derűs módon fogadta új sorsát, mint egy tinédzser, fülhallgatóval a fülében, de afgán népzenét hallgatva; angolul kiválóan beszélő fogorvosnővel; sőt még testépítő edzővel is! Nagyon sokszínű társaság gyűlt össze ezen a ragyogó októberi vasárnapon Vámosszabadi szélén, ott a tábor előtt, a pusztában a világ minden részéről. Amerikából, Ázsiából, Ausztráliából, Európából. 


És bár nagy dolgok talán nem történtek, mégis gyönyörű nap volt ez, alig akartunk hazaindulni, alig akartak elengedni minket. A mosolyok, a bizalom, a derű, a hálás köszönet napja, nagyon egyszerű és őszinte gesztusok által. Olyan nagy öröm mindannyiunk számára, amely nem ismert határokat, amely reménnyel tekint a jövőbe, ahol morzsái sem voltak jelen a félememnek, a rasszizmusnak, az erőszaknak, az előítéleteknek. Egy új nép, a békés közös jövő lehetősége.

Körtvélyessy Mónika









 

2021. szeptember 23., csütörtök

„Nem csak az ételt, hanem a szívüket is megosztják!” – Szeptemberi grillparty szegény barátainkkal


Nyárvégi, ősz eleji hangulatban szeptember 19-én tartottuk a vasárnapi ebédünket, amit már nagyon vártunk mindannyian, a vendégeink és mi is. Másfél éve nem ültünk le terített asztalhoz, ami már nagyon hiányzott! 

Ebben a másfél évben aki az utcán élt, annak még nehezebb volt az élete. Próbáltunk segíteni, előre csomagolva, dobozokban vittünk meleg, finom ételeket, osztottunk maszkot, kézfertőtlenítőt! Alig hisszük, hogy ebben a hónapban valóra vált a vasárnapi ebéd egy különleges grillpartyval.

Ahogy megérkeztek az első vendégeink, Mária és János a barátaikkal, máris leültek egy asztalhoz egy árnyas fa alá. „De jó leülni, de szép itt minden” – sóhajtották egyszerre és már egyből meg is köszönték, hogy itt lehetnek.

Ahová most leültettük a vendégeinket, az egy kempinghez tartozó grillterasz, hatszemélyes kis boxokban, egy csodás, nyugodt park a IX. kerületben, kempingezőkkel: németek, dánok, angolok töltenek pár estét lakókocsikban. Ez az ő életterük, ahol pár perc után mi is otthonosan érezzük magunkat.

Jönnek a vendégek, Margit néni, Csilla, Józsi bácsi, Krisztián és még sokan mások, megérkezi a fő ünnepelt is családjával, egy 18 éves fiatalember: Dani!


Amikor leülünk és felszolgáljuk a finom menüt, grillkolbászt steak burgonyával, savanyúsággal és elkezdünk beszélgetni, Ferenc pápa szavai csengnek a fülemben: „Azért szeretek leülni a szegények asztalához, mert nemcsak az ételt, hanem a szívüket is megosztják.”

És ez tényleg így van, minden asztalnál beszélgetünk. Margit nénitől megtudjuk, hogy az erődben már hidegek az éjszakák, de a szállókon sok a poloska, nem akar bemenni. Józsi bácsi bottal érkezett, fáj a lába. Egy asztalnál ülünk Irénnel, aki fodrász volt, ott ül Krisztián, aki főként guberálásból tartja fenn magát, még vidéki rokonainak is küld haza pénzt. Krisztiánt biztos, hogy sokan már ismerik a járókelők is. Megkérdezi a neved és utána pontosan megmondja a névnapod dátumát! Fantasztikusan gyorsan! Kedves, bátortalan fiú, szabadkozik, hogy két barátja nem jött vele, pedig nekik is milyen jó lenne ez a finom ebéd.

Gyerekkoromban a „boldog családi élet” élménye leginkább az asztal körül, a közös étkezésekkor volt tetten érhető! Ezt látom a családomban ma is, négygyermekes szülőként, és az étel nem tréfadolog, főzök is sokat rendesen:) Boldogsággal tölt el, ha főzhetek, boldogsággal tölt el, ha ízlik az étel, ha finomat eszünk! Vendégeink, akik az utcán élnek, akik szerény életmódban élnek, a legboldogabbak, ha finomat ehetnek és közben családban érezhetik magukat!

Dani köszöntésére felállunk és gitárszó mellett elénekeljük neki a jókívánságokat: Boldog születésnapot kívánunk! Aztán a vendégeket körbekínálja Dani és Attila a tortával. Attila megkérdezi Irént, „Kér tortát, szereti a tortát?” Irén pedig nem tud ellenállni a díszes finomságnak és régi élményeit is megosztja velünk: „Fiatalkoromban a barátommal, Lajossal mindennap elmentünk a Páva cukrászdába és ettünk egy süteményt.” Aztán süteményekről beszélgetünk, Rigó Jancsi, dobos torta, házi krémes és hogy milyen jó volt a Mézes Mackó…

Én ezeket a helyeket nem ismerem, mire Budapestre költöztem, már megszűntek! De olyan átéléssel beszél róluk Irén, hogy ott érzem magam a régi cukrászda falai között. Irén kedvéért a feketekávét is kipróbálom tej nélkül, mert így finom az igazi kávé.


Forró feketekávé mellett beszélgetünk tovább egy padon Irénnel, ahol még süt a nap, annyira jó az idő és boldogsággal teli a hangulat, hogy nehéz elindulni. Ezek azok a pillanatok, amikor boldogságot adni és kapni összehangoltan megvalósul, minden vasárnapi ebéd a szegényekkel a „boldog családi élet” élményét adja!

Rudik Márta

 

2021. augusztus 30., hétfő

Ki hengeríti el a követ? Reményt adó kirándulás intézetekben élő és magányos idős barátainkkal



A Sant’Egidio közösség tagjai évek óta nyaralást szerveznek olyan időseknek, akik elfeledve magányosan élnek. Az intézetek világa egy irányba vezető út, ahol falak közé zárva magányosan kell megélniük az időseknek a korral járó hanyatlást, betegségeket, fizikai és lelki szenvedéseket. Megdöbbentő, hogy a hajléktalanság életútja akár fiatalabbakat is az intézetek világába zár.


 

A másfél év járvánnyal teli időszaka tovább súlyosbította az intézetek lakóinak elszigetelődését. Többször még a szobájukból sem jöhettek ki a karanténszabályok miatt. A korábban rendszeres látogatások tilalom alá kerültek. Telefonon, levelezéssel, rendszeres gyümölcs adományokkal igyekeztünk kapcsolatban maradni az idősekkel.


Másfél év után idén nyár elején volt először alkalmunk személyesen meglátogatni intézményekben élőket. Előtte kérdeztem egyik idős barátomat telefonon, hogy mit szeretne, mit vigyek neki az újra találkozás örömére. Nagyon megérintett a kérése: szabadíts ki! Milyen sok idős vágya fogalmazódik meg hasonlóképpen a mai társadalmunkban.

Nagyon szép volt ezen a vasárnapon megélni, hogy válaszolni tudtunk az idősek egy csoportjának erre a vágyára. Gyömrőre érkeztünk autókkal, vonattal. Gyerekek, fiatalok, felnőttek együtt kirándult az idősekkel.


Első utunk a Gyömrői katolikus templomba vezetett, ahol Virágh József plébános szeretettel fogadott bennünket és szentmisén vettünk részt. Mosolygó arcok, a találkozás örömének pillanatai töltötték meg a templom első padsorait. A lelki táplálék után a tó partján gyönyörű kerthelyiségben a Bagoly Étterem finom ebéddel várt minket. Feltöltődő pillanatok, nevetések, beszélgetések közepette gyönyörködtünk a tó által nyújtott panorámában. A békés együttlétet Laci bácsi szájharmonikán előadott muzsikája és Erzsi néni gyönyörű magyar nótái tették családiassá és megajándékozottá váltunk mindannyian.



Az evangélium szavai jutottak eszembe: „amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve.” (Márk, 16,4) Kiszabadítani egy-egy időst a falak közül, annyit jelent mint, hogy a tehetetlenség kövét elhengerítjük. Sok ilyen kő van, mely várja, hogy időnk egy-egy szeletét odaajándékozzuk s ezáltal a reménység éltető erejét adjuk mások számára.



Nagy öröm, amikor az evangéliumot megélhetjük, kis erőfeszítéseinkkel részesei lehetünk Isten művének, s mi is azt láthatjuk, hogy a kő el van hengerítve.

***


A közösségen belül idősek és fiatalok részvételével létrejött egy mozgalom az idősekért. Szövetséget építünk a generációk között azért, hogy az emberi méltóság érvényesüljön az élet minden szakaszában, növekedjen a béke, a szolidaritás. Intézetekben élő magányos időseket, betegeket látogatunk.

Az idősek száma egyre nő a világban. A hosszabb élet Isten ajándéka, korunk nagy vívmánya, a fejlett civilizáció jele, rendkívüli lehetőség az emberiség számára. Az idősek jelenlétükkel, kultúrájukkal lényeges módon hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a társadalom emberségesebbé váljon. Az élet sohasem felesleges, sohasem értéktelen! Éljenek az idősek! 

***


A Sant’Egidio közösség várja mindazon fiatalokat, akik szívesen látogatnának időseket. Minden pénteken 15 órakor lehet csatlakozni egy belvárosi idősek otthona felkereséséhez. Előtte jelentkezni a santegidio.budapest@gmail.com
mail-címen lehet. 

Deli-Fehér Ágnes



2021. augusztus 24., kedd

Siófoki kiruccanás menekült barátainkkal


Nem szokványosan töltöttük államalapításunk ünnepének hosszú hétvégéjét: augusztus 21-én reggel a Déli pályaudvaron gyülekeztünk, hogy az elmúlt időszakban megismert menekült barátainkkal a Balaton partjára látogassunk. Első alkalommal látták a magyar tengert.

Már a vonaton, de a strandon még inkább feltűnő jelenség voltunk, 18 fős „kis” csoportunkkal. Két családot vittünk: egy pakisztáni házaspárt négy tizenéves gyermekével és egy nigériai házaspárt 3 éves kisfiukkal. A segítőink között két egyiptomi fiú is volt. Az emberek érdeklődve, kíváncsian néztek minket, nem ellenségesen. Kellemesen csalódtam, hogy a személyes találkozások szintjére talán mégsem ér el a gyűlöletkeltés. Sőt, volt, aki kereste a lehetőséget, hogy megismerje vendégeinket, beszélgessen egy kicsit velük, róluk: ebéd közben a szomszédos asztalnál ülő férfi látta, hogy a gyerekek nagy érdeklődéssel nézik a terepbiciklijét. Felajánlotta, hogy próbálják ki bátran, még a nyerget is beállította nekik. A felnőttekkel pedig arról beszélgetett, honnan jöttek, hogyan boldogulnak Magyarországon.


Uzsonna gyanánt a pakisztáni anyuka táskájából egy komplett menü került elő: tradicionális, különleges fűszerezésű csirkecomb, nagyon finom lepénnyel, amit reggel (vagy inkább hajnalban), indulás előtt készített.

A nigériai házaspár három éves kisfia, Viktor is elég hamar feloldódott. Úgy összebarátkoztunk, hogy számomra is meglepő módon hajlandó volt az anyukája és apukája nélkül bejönni velem a vízbe, ami utána annyira megtetszett neki, hogy még akkor sem akart kijönni, amikor már reszketett a hidegtől.


Nagyon megható volt, hogy miután kijöttünk a vízből, nem akart elengedni, vizsgálgatta bőrünk különböző színét, tapintását. Arra gondoltam, bárcsak soha ne kellene megtapasztalnia a kirekesztettséget, hogy csak azért bántják, mert más a bőrszíne.

Édesanyja. Cynthia azt mondta, bár ne érne véget ez a nap, és még sokáig maradhatnánk itt a vízparton, ahol távol vannak a mindennapi gondoktól, a folyamatos küzedelemtől a megélhetésért, a talpon maradásért. Beszélgetés közben megtudtam, hogy férjével Nyíregyházán tanultak (így sikerült Magyarországra jönniük), ahonnan én is származom. Mintha egy másik városról beszélt volna: ragyogó szemekkel mesélt az ottani emberek vendégszeretéről, kedvességéről és arról, hogy mikor oda látogat, úgy érzi, hazaérkezik. Csodálkozva hallgattam, hogyan tudja idegenként is így szeretni azt a várost, ahol mindössze két évet élt. Azt a várost, amit én elmaradottnak, unalmasnak tartottam, az ottani emberekről sem voltam a legjobb véleménnyel, és kedvesnek semmiképp nem mondtam volna őket. Talán újra kéne gondolnom az előítéleteimet, amelyek sokszor nem is a külfödiek felé irányulnak.


Azt hiszem, ez a menekültekkel eltöltött nyári nap sokkal közelebb vitt ahhoz, hogy megfogalmazzam, milyen világban szeretnék élni és benne milyennek szeretném látni magunkat, magyarokat: vendégszeretőnek, befogadónak és olyan őszinte, nyitott, mosolygós embereknek, mint amilyennek Cynthiáék látnak minket.

Gyarmati-Ficsóri Anita







2021. augusztus 16., hétfő

Napló Leszboszról - 3. rész

Ahogy arról már korábban beszámoltunk két rövid posztban, a Sant’Egidio közösség idén nyáron is missziót szervezett a görögországi Leszbosz szigetén található menekülttáborba, amelyben magyarországi önkéntesek egy csoportja is részt vett. Az alábbiakban naplószerűn idézi fel élményeit Gáspár Marci, a magyar önkéntes csapat tagja.


A visszautasított menedékkérelmek, a táborban töltött hosszú várakozás hatására megfogyatkozik a jövőbe vetett remény. Múlt héten elindult a Sant’Egidio közösség nyelvoktatási programja is, aminek keretében 16 év feletti regisztráltak minden hétköznap kimozdulhatnak megszokott, nyomasztó körülményeik közül, de még fontosabb, hogy folyamatosan táplálhatják a jobb életbe vetett reményüket, azáltal, hogy tehetnek valamit személyes jövőjükért, közös, európai jövőnkért.


A közösség (kezdő angol és olasz csoportjának) nyelvtanára az a Mario Marazziti, aki szinte az 1968-as, római alapítástól jelen volt, és azóta is töretlenül fáradozik a Sant’Egidio céljaiért. Csodálatos élmény, amikor néhány nap után már tanítványaink, barátaink kezdeményeznek egyszerűbb párbeszédeket azután, hogy első találkozásainkkor még valamilyen improvizált jelnyelvet vagy internetes fordítót használva kommunikáltunk egymással. Gulistan, egy 16 év körüli afgán lány két testvérével és édesapjával érkezett a nyelvoktatásra, és hamar „tanársegéd” vált belőle. Korábbi angoltanulmányainak köszönhetően tolmácsolással segítette Mariót a csoport indulásában és társait az alapok elsajátításában.


Amikor a görög romáknál tett látogatásaink során előkerült egy-egy fényképezőgép, a gyermekek ujjongva vettek körül minket és nevetve-csodálkozva nézték vissza a képeket saját magukról – megdöbbentő, hogy többen valószínűleg életükben először látták magukat a meglepettségük fokából ítélve. Robert Capa, a híres magyar származású fotográfus szerint, „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Előfordult, hogy a gyerekek türelmetlen kíváncsisága és öröme lehetetlenné tette, hogy technikai értelemben elég jó képet készítsünk, hiszen túl közel voltunk egymáshoz, hogy a géppel fókuszálni lehessen, de az életlen, homályos képek még jobban kifejezik a találkozás eufóriáját. Ismét kiderült, hogy az odaadás, a szeretetszolgálatban való önátadás micsoda energiaforrása lehet a világnak.







Fotó: Gáspár Márton