Jézussal az utcán, otthon

Múlt vasárnap újból felkerestük utcán élő barátainkat meleg ebéddel, süteménnyel és üdítővel Budapest több pontján, a Móricz Zsigmond körtéren, a Deák téren, a Kálvin téren, a Blaha Lujza téren és a Boráros téren. Ezek az alkalmak általában nemcsak az ételosztásról, hanem baráti találkozásokról és új ismeretségekről is szólnak. Igyekszünk szóba elegyedni azokkal, akik erre nyitottak, bemutatkozni és meg is jegyezni a neveket, mert valóban sokat jelenthet egy, a társadalom peremén élő embernek, ha a legközelebbi találkozáskor már a nevén szólítva köszöntjük. 

Útban a Blaha felé, a Rákóczi úton találkoztunk egy nagyon barátságos házaspárral. Erika és István visszatérő vendégei ezeknek az utcai ebédeknek, és mindig örömmel fogadnak minket. Most is váltottunk pár szót, és én elmondtam nekik, hogy épp a térre tartunk, de nem tudjuk, vajon hányan lesznek kint a nagy hőségben. Erre István mondta, hogy előbb mindenképp térjünk be a közeli utcába, mert ott van két "öregúr," akik örülnének az ételnek. El is kísért minket, hogy biztosan megtaláljuk őket.

Egy elhagyott kapualjban ült Bandi és Zoli, a két jóbarát, és tényleg nagyon megörültek a váratlanul érkező ebédnek. Amolyan öregemberesen civakodtak egymással, de megnyugtattak, hogy nagyon jóban vannak, és ők már csak így beszélgetnek – mi meg igyekeztünk felvenni a humor fonalát. Észrevettük, hogy felettük egy nagyon szép feszület van. Megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e, mire ők mondták, hogyha már fotózok, akkor ők is szeretnének rajta lenni. Mesélték, hogy egy környéken lakó ismerősüktől kapták a feszületet, és ott van a legjobb helyen, a fejük felett a ház falán. Hogy a többi étel ne hűljön ki, gyorsan elköszöntünk, és továbbmentünk a térre.

A szolgálat végeztével, miután az utolsó adag ebéd is elfogyott, hazafelé a villamoson elővettem a telefonom, és megnéztem a Bandiról és Zoliról készült képeket. Eszembe jutott, hogy milyen szép tanítást kaptunk aznap tőlük. Bár nincs sok mindenük, és fedél sincs a fejük felett, két nagyon fontos dolognak mégis a birtokában vannak, amelyekre nekünk, jómódban élő embereknek is nagy szükségünk van: ott van a barátságuk, és Jézus a lakótársuk. Így vannak ők hajlék nélkül valahogy mégis otthon.






Nemes Anita

Ki ne szeretné azokat a nyugalmas, olykor már unalmas délutánokat, mikor az embernek semmi dolga nincsen, megebédel otthon a családjával, aztán sziesztázik egy jót a kajakómában, esetleg tévét néz vagy olvas? Legtöbbünk valószínűleg már élt meg ilyet, sőt talán rendszeres is sokunk életében. De sajnos nem mindenkiében. Közösségünknek sok szegény barátja van, akik nemhogy heti, de havi szinten sem engedhetik meg maguknak, hogy gondtalanul jóllakjanak. A hajléktalanok az utcán, sokszor a földön ülve esznek, ha egyáltalán van mit, és akkor sem laknak mindig jól, épp úgy, ahogy az – egyébként lakásokban élő – szegény családok sem. Éppen ezért szokásunk, hogy a szerda esti utcai látogatások mellett minden hónap egyik vasárnapján együtt ebédelünk szegény barátainkkal. Általában zárt térben – mondjuk egy közösségi házban, egy művelődési központban vagy egy templomban –, asztalok mellett látjuk vendégül őket, hogy kényelmesen, leülve, méltóságteljesen fogyaszthassák el az ételt. Méltóságteljesen, hogy embernek érezhessék magukat azok is, akiket egyébként sokszor nem vesznek emberszámba. Ebéd után valamilyen műsorral lepjük meg őket – például egy gitárjátékkal vagy egy énekkel. Néha mi adunk elő valamit, van, hogy vendéget hívunk, és olyan is van, hogy ők maguk lépnek fel egymásnak – Korom Balázs például rendszeresen felolvassa legfrissebb verseit!

Nagyon szomorúak vagyunk, hogy a járvány miatt ezt most nem tehetjük meg. Még titokban sem kísérletezünk ezzel, mert annál jobban szeretjük barátainkat, mint hogy ilyen magas fertőzésveszélynek tegyük ki őket. Kérdezgetik is mindig szerdánként, hogy mikor lesz már vasárnapi ebéd? Mikor márciusban bevezették a korlátozásokat, hirtelen érte őket is, minket is a hír, hogy nem ülhetünk össze. Abban a hónapban el is maradt az ebéd. Utána megszerveztük magunkat, és elhatároztuk, hogy bárhogy is, de pótolni fogjuk a kieső vasárnapokat, legalább étel terén. Azóta kétszer vittünk nekik ebédet, a hajléktalanoknak az utcára, a szegény családoknak otthonaikba. Igaz, fellépést nem tudtunk nyújtani, és beszélgetni sem tudtunk sokat, de legalább meleg étellel megörvendeztethettük őket.

Először áprilisban, húsvét alkalmából mentünk. Akkor mi magunk főztünk, s azt raktuk el nekik dobozokba, egy kis gyümölcslét és süteményt csomagolva mellé. Emlékszem, mi krumplipürét főztünk itthon, olyan mennyiségben, mint még soha. 10 kg burgonyát pucoltunk meg a lakótársammal – aki szintén a közösség tagja –, azt több részletben főztem meg és nyomkodtam össze, aztán a testvéremmel és feleségével – szintén közösségtagok – sonkát raktunk mellé. És ez csak a Kálvin tériek 30-40 adagja volt… Sok munka volt, de megérte! Nagyon hálás volt mindenki, akinek adtunk meleg ételt.

A következő, május végi alkalom azért már egyszerűbb volt. A Károlyi étteremből hoztunk összesen 140 adag tarhonyás húst, azt vittük ki barátainknak a szokásos budapesti csomópontokba (Deák, Astoria, Ferenciek, Kálvin, Blaha, Boráros, Móricz) és a szegény családoknak otthonaikba. Persze raktunk mellé most is még ezt-azt, gyümölcslevet, süteményt. Most már beszélgetni is egy picit többet tudtunk. Meglepően jókedvű volt mindenki, az idő is jó volt; egészen idilli vasárnapot töltöttünk. Ezúttal önkéntesek is tartottak velünk, akiknek köszönjük odaadó lelkesedésüket, segítségüket és barátságukat felénk és barátaink felé! Nélkülük biztosan nem valósulhatott volna meg ez a vasárnapi ebéd.

Monori közösségünk szintén múlt vasárnap látta el helyi szegény barátainkat húslevessel és csirkepörkölttel. Nagyon sokan mentek hozzájuk. Általában 20-25 adagot visznek el tőlük, most viszont éppen, hogy elég volt 35 adag.

Nem tudjuk, meddig tart még a járvány, meddig lesznek még korlátozások, de mi reméljük, hogy nem sokáig, és hamarosan több időt tölthetünk majd barátainkkal. Ki tudja, talán a közeljövőben már újra asztaloknál, műsor kíséretében ebédelhetünk együtt…

Gyarmati Kristóf