Kis Mikulások vittek örömet az idősek otthonába

Miért megy sok fiatal egy idősek otthonába? Nem másért, mint megosztani az örömet, a békét. Ennek voltunk szem- és fültanúi, amikor a  három budapesti békeiskola 16 kis tagja  összefogott, lelkesen készültek dalokkal, zenével, verssel, amelyekkel megörvendezették az adventben, Mikuláskor az otthon lakóit. 

Jó volt látni, hogy nemcsak a nénik voltak nagyon boldogok, hanem a gyerekek is fülig érő mosollyal követték a szavaikat. Először egy kis ünnepi dalcsokrot énekeltek el, amelyet  fuvolaszóló és egy vers követett. Ezután örömmel nyújtották át a gyerekek az általuk készített rajzokat, ajándékokat, hogy azzal is meghittebbé tegyék a karácsony közeledtét. Reméljük, még sok ilyen szép pillanatnak lehetünk tanúi.

Kultúrák találkozása – ismerkedés és főzés menekült fiatalokkal

November 25-én délelőtt találkoztunk a józsefvárosi plébánián, hogy találkozzunk azokkal a menekült fiatalokkal, akiket néhány barátunk már egy ideje ismer, együtt főzzünk, beszélgessünk, többet tudjunk meg a világ mai helyzetéről, amely egész népeket, népcsoportokat menekülésre kényszerít.

Budapestről, Pécsről, Miskolcról, Gilvánfáról érkeztek barátaink erre az alkalomra, és Budapesten tanuló diákok is csatlakoztak, Görögországból, Csehországból, Afganisztánból, Tunéziából, Ukrajnából.

Megnéztünk egy kisfilmet, amely bemutatja a Sant’Egidio közösség és az olasz protestáns egyházak kezdeményezésére működő humanitárius folyosókat: biztonságos útvonalon, repülőgéppel érkeznek Olaszországba, Franciaországba, Belgiumba, a kormányokkal kötött megegyezés szerint, és a kezdeményező közösségek más szervezetek, ismerősök bevonásával gondoskodnak az elhelyezésükről, integrációjukról.

A film után Hanna vetítéssel egybekötött előadást tartott Afganisztán múltjáról és jelenéről, az okokról, amelyek menekülésre kényszerítenek embereket. Naszrat, afgán menekült barátunk beszélt ezután az életéről és arról, mennyire fontos neki, hogy a közösséggel együtt segíti a hajléktalanokat Budapesten. A jószándék, a segíteni akarás összeköt keresztényeket és muszlimokat – hangsúlyozta. 

Naszrat édesapja gondoskodott az ebédről: qabuli palau készült, rizses, marhahúsos, zöldséges afgán étel. Érdemes volt várni rá: nagyon finom lett. A várakozás alatt játszottunk, beszélgettünk, igazi közösség formálódott a fiatalokból. 

Mindenki meghívást a karácsonyi ebédre, ahol együtt segíthetünk vendégül látni terített asztalnál szegény barátainkat. Reméljük, sokat eljönnek!

„Anya, ébredj fel!” – Meglátogattuk a balesetet szenvedett kurd menekülteket

„Anya, ébredj fel!” – Meglátogattuk a balesetet szenvedett kurd menekülteket

Felborult egy kisbusz október elején Királyhegyesnél, amikor sofőrje rendőri igazoltatás elől próbált menekülni. A kisbuszban 19-en voltak, a sofőr, aki az embercsempész volt és 18 kurd utasa. A balesetben az egyik utas, egy édesanya meghalt, egy másik édesanya életveszélyes állapotban, kómában van, sokan megsérültek, többen súlyosan – ezt tudjuk a hírekből és elindultunk, hogy megismerjük azokat a felnőtteket és gyerekeket, akiket még mindig a kórházakban ápolnak.

November 18-án kora reggel, a Sant’Egidio Közösség egy fiatal tagjával, és két gyermekemmel útnak indultunk, hogy megkeressük őket, mert azt hallottuk, hogy vannak közöttük kiskorúak, és az ENSZ menekültügyi szervezetén kívül szinte senki sem látogatja őket. Olvastuk, hogy Orosházán egy keresztény hölgy nyújtott támogatást, ezért Makóra és Szegedre akartunk eljutni. Szegedre érve megtudtuk, hogy a 40-50 év körüli édesanyát szombaton hajnalban egy másik kórház elfekvő osztályára szállították. Két gyermeke, az ötéves Alina és a húszéves Feisal, amikor tehetik, vele vannak. 

Az említett klinika geriátriai osztályán meg is találtuk Hannát, aki mellett ott volt két gyermeke. Alina Hanna kezét simogatta és beszélt hozzá. A kis Alinát gyermekeim és közösségünk fiatal tagja pártfogásukba vették, én ezalatt Feisallal és egy őt segítő kurd tolmáccsal beléptem a kórterembe. Hanna haldokló betegek között feküdt, feje be volt kötve, egy csövön keresztül lélegzett. Kértem a tolmácsot, hogy fordítsa, amit mondok. A tolmács is látta, hogy Hanna alszik, de engedelmesen előrehajolva, egészen közel a beteg füléhez, ismételte kurd nyelven, amit neki mondtam: „Hanna, én János vagyok, hallottuk, hogy mi történt magával, ezért eljöttünk, hogy meglátogassuk. Nagyon szépek a gyermekei! Tudom, hogy most küzd az életéért, és nincs ereje beszélni, de szeretném, ha tudná, hogy imádkozunk magáért. A gyerekeinek nagy szüksége van magára. Imádkozunk magáért, és másokat is meg fogok kérni, hogy ugyanezt tegyék.”

Hiszek az imádság erejében, a Katolikus Egyház aznapi evangéliumi olvasmánya (Lk 18, 1-8) éppen arról szólt, hogy Isten meghallgatja azokat, akik őt állhatatosan kérik. Amíg Hannához beszéltem, Feisal, a fia kiment, hogy az orvostól érdeklődjön édesanyja állapota felől. Mikor visszajött, azt mondta, az orvos nem biztatta, lehet, hogy nem fog felébredni. Feisal tekintete fáradt, szomorú, kicsit az az érzésem, mintha nem lenne teljesen jelen. Látszik rajta, hogy ereje végén van. Nem is kérdi, miért jöttünk, kik vagyunk. Kiderül, hogy kicsit ért angolul is. „Feisal, mire lenne szükséged?”  Kabát, és nadrág, mutatja. „Gyere, akkor menjünk el a közeli áruházba, vegyünk neked kabátot és nadrágot. A húgodnak nem kell semmi?” De, talán neki is egy nadrág, kabátja van. Öt percen belül az áruházban vagyunk. A gyerekek mutogatva, de mégis viszonylag könnyen megérti egymást. Amíg Feisallal kabátot és nadrágot keresünk, addig a kicsik az áruház minivasútjánál játszanak.  Alina mosolya most egy kicsit önfeledtebb.  

Feisal kistermetű, az S-es méret is nagy rá. Nem válogat sokáig. De örülök, hogy a nadrágból a koptatottat választja: annyira nem fásult, hogy minden mindegy legyen. Természetesen Alináról sem feledkezünk meg. Amikor a kasszától eljövünk, Feisal elérzékenyül, akkor érzem, hogy jelen van, találkozunk. Szívére teszi a kezét és meghajol. – „Nagyon köszönöm. Az Isten áldja meg magát. Nagyon köszönöm.” Látom fiatal arcát, ahogy egy pillanatra elönti a hála öröme. 

Visszavisszük a kórházba őket. Útközben angolul pötyögünk. Feisal elmondja, hogy Irakban, amíg meg nem érkezett meg az ISIS, történelmet tanult, elsőéves volt az egyetemen. Jazidi vallású, üldözött a hazájában. Miután a házukat lerombolták, elhatározták, hogy Németországba mennek nagyobbik testvérükhöz. Részletekbe nincs időnk belemenni, és azt sem akarom, hogy a velem való beszélgetést vallatásnak élje meg. Búcsúzóul kérem, hogy készíthessünk egy képet. Örömmel mond igent.

Feisalnak is megígérem, hogy imádkozni fogunk értük és édesanyjukért mindennap. Azt kérem, hogy aki olvassa ezeket a sorokat, az tegyen hasonlóképpen, vagy gondoljon rájuk jókívánságokkal a szívében és képzelje el, hogy lélekben ott van Alina mellett, aki nap mint nap édesanyja kezét simogatja, s vele együtt biztatja, hogy ébredjen fel.

Miután Feisaltól és Alinától elköszöntünk egy látogatásra még maradt időnk. Makóra nem mentünk, mert kiderült, hogy az a fiú, aki a baleset következtében lebénult, már nincs a makói kórházban. Kapott ugyanis kerekesszéket, s így már mozdítható állapotba került. A hatóságok visszavitték Romániába. Egy 12 éves kislányt, Jázmint, azonban még meglátogathatjuk.

Jázmin 4 műtéten esett át, vele egy harmadik helyen találkozunk. Járókerettel mozog. A kurd tolmács felajánlja, hogy itt is a segítségünkre lesz. Jázminról nem készíthetünk képet, mert nem nagykorú. Feisallal és Alinával más volt a helyzet. Feisal beleegyezését adta, hogy róla és húgáról képet készítsünk. Jázmin kiegyensúlyozott benyomást tesz ránk. Közösségünk fiatal tagja és gyermekeim egyenként adják át az apró ajándékokat, amelyeket neki hoztunk. Vonalzók és minták, festék, képeskönyvek, kártya, kirakó, és gyümölcsök. Jázmin mosolyog, nagyon köszöni a finomságokat és a hasznos eszközöket. Úgy értesülünk, hogy Jázminnak vannak rokonai Németországban, és talán jönnek érte. Megint eszembe jutnak Feisal és Alina, ha anyukájuk nem ébred fel többé, teljesen magukra maradnak, egyedül lesznek ebben a világban.  Még egyszer kérem, aki teheti, mondjon el egy fohászt Hannáért.

Nagy János

Elkezdődött a béke iskolája Monoron – Vidám délutánok gyerekekkel

Pesten, a kilencedik kerületben már elég sok gyereket ismerünk, barátaink hetente, péntekenként találkoznak velük. Pécsi barátaink intézetben élő gyerekeket látogatnak. 

Mi Monoron pénteken kora délután megyünk a telepen élő cigány gyerekekhez, játszunk, kézműveskedünk, éneklünk, kirándulunk. 

A béke iskolája a Sant’Egidio közösség legrégibb tevékenysége: 1968-ban Andrea Riccardi, a közösség alapítója még gimnazista volt és barátaival úgy érezte, az evangélium olvasása konkrét tettekre ösztönzi. Elmentek a külvárosokban élő gyerekekhez, segítettek nekik a tanulásban, barátaik lettek. Hiszen egyformák vagyunk, és akik többet kaptak az élettől, adósai azoknak, akik nehezebb helyeken születtek.

Azóta a világ minden táján, több mint 72 országban jelen vannak a béke iskolái, ahol a peremen élő gyerekekkel barátkozunk, segítünk nekik lépést tartani jobb sorban élő társaikkal, és velük együtt tanuljuk mi is a barátságot, a békés együttélést, a másokért érzett felelősséget. Főként gimnazista és egyetemista fiatalok tartják az alkalmakat, akik szeretnének a nagyobb testvérei lenni a gyerekeknek.

Két vidám délutánt töltöttünk eddig együtt játékkal, énekekkel, kézműveskedéssel, beszélgetéssel, finom uzsonnával. Nagyon élvezzük, a gyerekek tele vannak kedvességgel és csintalansággal :) Ha valakinek – gimnazista, főiskolás korú fiataloknak – van kedve csatlakozni, megnézni ezt az alakuló, szép barátságot, társunk lenni ezen a szép úton, szívesen fogadjuk! Ha érdekel, írj a Facebook-oldalunkra üzenetet: 

https://www.facebook.com/santegidiomagyar/

A béke iskolájával Tihanyban

Idén nyáron második alkalommal rendezte meg a Sant’Egidio közösség a rászoruló gyerekek számára a gyerektábort. Ez alkalommal a pécsi gyermekotthonból is csatlakozott néhány gyerek a budapestiekhez, hogy együtt táborozzanak néhány napot a Balaton partján.

A közös együttlét során hamar összebarátkoztak a nehéz sorsú gyerekek egymással és segítőikkel. Jóllehet e gyerekek élete nem könnyű, és különféle hátrányokkal indulnak az életben jobb sorsú társaikhoz képest, mindezt talán feledtette velük és segítőikkel a tábor négy napja alatt a játék öröme és az önfeledt mosoly arcukon.

A Tihanyban eltöltött rövid vakáció, a közös játékok, a balatoni fürdőzés, a tábortűz felejthetetlen élményt jelentettek mindannyiunk számára. Reméljük, hogy az eddig megrendezett táborok egy hosszú hagyomány kezdetét jelentik közösségünk számára.

Posevitz Virág

* * * 

Augusztus 14. és 17.között megvalósult egy álom, mely hátrányos helyzetű gyermekek (7-12 éves korosztály) nyári táboroztatását tűzte ki célul. A nagylelkű adományok lehetővé tették a Pécsről és Budapestről érkező gyermekek számára, hogy a Balaton mellett, Tihanyban töltsenek négy napot, és élményekkel gazdagodva térhessenek haza. A budapesti és pécsi Szent Egyed (Sant’Egidio) közösség fiatalokból álló lelkes csapata biztosította az állandó jelenlétet számukra a nyaralás során.

A természet közelében eltöltött napok különleges élményekkel gazdagították a gyermekeket, akik állatokat látogattak, felfedezték az élővilágot, a Balaton-felvidék e csodálatos települését, fürödhettek és játszhattak a Balatonban, valamint felfedezhették a vízpart számos kincsét.

Növekedhettek felelősségben a természet adta erőforrások használatát illetően, a tábortűz előkészítése és használata során. A jó idő segítséget jelentett ahhoz, hogy a szabadtéri játékok révén kikapcsolódhassanak a gyerekek, feltöltődjenek, növekedjenek az egymásra odafigyelésben és az erőnlétben, fejlődjön az egyensúlyérzékük, a fantáziájuk és a kreativitásuk.

Értéket képviselt a táborban, hogy közösségi élmény lehetett a nyaralás a gyerekeknek, azokkal a társaikkal és azokkal a fiatalokkal együtt, akikkel év közben heti rendszerességgel találkoznak.

A nyaralás lehetővé tette, hogy új barátságok szövődjenek a Pécsről és Budapestről érkező gyerekek között, a gyerekek és kísérők között, valamint meglévő barátságok elmélyüljenek. Az adományozók és segítők nagylelkűsége arra buzdította a gyerekeket, hogy ők is megajándékozzák egymást jó tulajdonságokkal és/vagy törekedjenek egy jó tulajdonság elnyerésére. Nagy örömmel töltötte el a gyerekeket az ajándékozás és az ajándékba kapott napi jó tulajdonság.

Székely Kinga

Marika néni az ükunokájával találkozott

Marika néni abban az otthonban él, ahová pécsi fiatal barátainkkal hetente elmegyünk meglátogatni az időseket. Marika nénivel néhány hete már meglátogattuk a szülészeten dédunokáját, Szandit. Sok finomságot, evőeszközöket, ruhát és más hasznos holmit csomagolt ajándékba. Abban reménykedtünk, hogy a kisbabával is találkozhatunk, de erre még várnunk kellett egy kicsit.

Eltelt két-három hét, mi pedig nagy örömmel fogadtuk a hírt, hogy a kisfiú meglátta a napvilágot. Elmentünk hát az idősek otthonába, hogy összeszedjük a frissen üknagymamává vált Marika nénit. Ez a feladat nem is bizonyult olyan egyszerűnek, mert senki nem tudta hová tűnhetett. Az emeleten azt állították, látták lemenni..., de lent azt mondták, nem érkezett meg. Arra jutottunk, bizonyára elveszett félúton. Végül előkerítettük az egyik szobából, ahol teljes nyugalommal, csendesen beszélgetett az ott lakókkal.

Az örömhír hallatára Marika néni is rendkívül izgatott lett, és nemsokára indulhattunk is, hogy részesei legyünk egy nem mindennapi találkozásnak. A 83 éves Marika néni ma először tarthatta kezében három napos ükunokáját!

Festeni öröm! Intézetben élő idős barátainkkal festeni még nagyobb öröm!

Március végén idős barátainkkal, akiket hetente látogatunk az intézetben, elhatároztuk, hogy festéssel, színezéssel töltünk egy délutánt.

Gergő elmeséli, honnan ismeri a pécsi időseket, miből született a kreatív délután gondolata:

„A Sant Egidio közösséggel 2013-ban ismerkedtem meg egy nyaralás alkalmával. Szociális otthonokban élő idős emberekkel töltöttek el pár szép napot, akiket én is megkedveltem és ezután elkezdtem az intézetbe is járni hozzájuk. Nagyon sok élményem fűződik hozzájuk, sok erőt adnak a mindennapokhoz az élettapasztalatukkal, bölcsességükkel, amit igyekeznek át is adni a fiatalabb generációnak.

Az elmúlt években egyre több időssel kerültem barátságba. Őket és az újonnan beköltözőket is minden héten látogatom. Nagyon nagy álma volt a közösségnek, hogy egyre több fiatal is járjon és ismerje meg a bentlakók életét és mindennapjait. Idén szerdánként már 6-8 fiatallal megyünk heti rendszerességgel, és különböző programokat is elkezdtünk szervezni. A múlt héten közös festéssel töltöttünk el együtt egy délutánt, amit az idősek és az otthonban élő fogyatékkal élő barátaink is nagyon élveztek.

Jeles napként, nagy alkalomként élték meg az együtt töltött röpke másfél órát. Napok múlva is folyamatosan erről beszélgettek és kérdezgették: „Lesz-e még ilyen?”.

A közös programokkal, beszélgetésekkel, a rendszeres látogatásokkal az elmagányosodott, elszigetelt időseknek vissza tudjuk adni az életbe vetett hitet és a valahová tartozás élményét.

Anna a délutánról mesél:

„Nagyszerű élmény volt látni az idősek örömét, milyen sokat jelent nekik a barátságunk, és milyen boldoggá teszi őket egy kis kimozdulás a mindennapok sivárságából. Alkotni valamit mindig öröm, és együtt alkotni valamit csodálatos dolog. Tényleg nem számít, hogy valakinek milyen a látása, a kézügyessége, a fontos csak az, hogy élvezze, amit készít, rajzol vagy fest. Úgy láttam, mindenki jól érezte magát ezen a délutánon és ha nem esteledett volna be még mind maradtunk volna festegetni egy kicsit. Ezek a találkozások örök emlékként maradnak meg az időseknek és remélem, megszépítjük velük az életüket. Ugyanakkor nekem, és gondolom a többieknek is, hatalmas lelki feltöltődéssel szolgálnak, kicsit kiszakadunk a rohanásból és a rengeteg tennivalónk közül, csak élvezzük, hogy együtt lehetünk. Remélem még sok ilyen szép, közös élményben lesz részem!”

Helka, aki a szép fényképeket készített, szintén megosztja, mit élt meg ezen a napon:

„Meglepő volt az idősek lelkesedése, és ezen belül a kézügyességük is. Öröm volt nézni, ki hogyan színezi ki a lapokat, illetve az is jó érzéssel töltött el, amikor tanácsot kértek a színválasztáshoz. Komolyan vették a „feladatot”, Ica néni például egy órát ült egy képecske felett, és még akkor is folytatta, amikor a többiek már elhagyták a terepet. Fő a precizitás!”

Szente Gergő, Beöthe Anna, Iványi Helka

Karcsi barátunk, aki az Oktogonnál élt hajléktalanként, már a mennyei szószéknél könyörög értünk…

Wenczel Károly Bálint március 27-én, hétfőn délután váratlanul halt meg az utcán, az Oktogonnál, az Aradi utca és a Nagykörút sarkán lévő UniCredit bankfióknál. Itt emlékeztünk rá március 31-én, pénteken délután. Ferenc pápa az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításában figyelmeztet bennünket: "Ha egy százalékpontot emelkedik vagy csökken a tőzsdeindex, az vezető hír. Ha egy idős hajléktalan meghalt, az nem hír - ez botrány."

Karcsi a halálát megelőző két éjszakát nem a hajléktalanszállón töltötte, mint máskor: először egy éjszakai buszjáraton, másnap az aluljáróban aludt takaró nélkül. Kitiltották a hajléktalanszállóról, elszokott már attól, hogy utcán aludjon, szívbeteg volt, kétszer műtötték. Előző nap még ott volt és imádkozott velünk a szentmisén a Gát utcai Kaniziusz Szent Péter-templomban. A mise utáni estebéden és műsoron nagyon jól érezte magát. „Találkozunk április 23-án, az irgalmasság vasárnapján!” – ezzel búcsúztunk egymástól. Akkorra terveztük a következő közös misét és ebédet szegény barátainkkal. Most a vártnál előbb megláthatja az Úr irgalmasságának napját, amely nem ismeri az alkonyt.

A bank előtt azóta járókelők, a környező házakban lakók és az üzletekben dolgozók gyújtanak mécsest azon a helyen, ahol Karcsi napközben üldögélt. Sokan szerették őt, nagyon szeretett beszélgetni: mások mellett látogatta egy operaénekesnő, egy világbajnok gyorsasági-motorversenyző, rendszeresen beszélgetett a cipőboltossal és sokakkal. Bejárt az Oktogon Bisztróba, ismerte a fagylaltárus is, aki miután Karcsi összeesett az utcán, fél órán keresztül próbálta újraéleszteni a mentő megérkezéséig.

Pénteken együtt búcsúzott tőle kedves barátja, Anna, a Szent Egyed közösség néhány tagja, az utcán élő legjobb barátja, Sándor és néhány járókelő.

A felolvasott evangéliumi szakasz első sora Jézusnak azzal a kijelentésével kezdődik, amely szerint Isten országa már jelen van mindazokban, akik a szívükbe fogadták. Jézus előtt állva nekünk sem kell mást tennünk, mint hallgatni őt, hogy minket is átalakítson, szívünkben elváltoztasson szava és szeretetteljes jelenléte. Karcsi élete és szenvedése az evangélium szavaival összecseng: csakis Jézus ad gyógyulást mindenre.

Karcsi a barátunk volt, egy közösen töltött ünnepi szentmisén – mint volt győri bencés diák – ő olvasta fel az olvasmányt. Utolsó találkozásunkkor Karcsi a Hiszekegy után, a hívek könyörgéseinél így imádkozott: „Urunk, könyörgünk Hozzád a közösségért. Add, hogy az imádság emberei lehessünk! Növeld köztünk a szeretet, a barátság erejét! Legyünk egységben a szegények legerősebb hangja a világban.”

A templomból kijövet, mikor elbúcsúzott tőlünk, a szószék felé mutatott és ezt mondta: „Én még szeretnék máskor is itt állni.” Karcsi most már fentről vigyáz ránk, a mennyei szószéknél könyörög és közbenjár értünk. Nyugodjon békében!

Mikor lesz nálunk Barcelona?

Még a szombat esti híreket ízlelgetem, amikor elindulunk ismét Tompára és Röszkére, hogy immár rendszeressé váló látogatásunk során megismerkedjünk újabb menekültekkel. A csomagtartóban a szokásos élelmiszer mellé egy zsák egérfogót is betettünk, mert a röszkei táborban elszaporodtak a patkányok. A UNHCR információi szerint mindkét helyen összesen 30 ember van. Nyilván ez azzal hozható összefüggésbe, hogy a magyar oldal már csak 5-5 embert enged be naponta a tranzitzónába.

A tompai határátkelőn, a két határállomás közé parkolunk szokás szerint. Csak egy szürke melegítős alak tűnik fel, aki, mintha csak ránk várt volna, közelít. Papucsban van, a fején kapucni. Reflexszerűen angolul szólítjuk meg; a válasz tankönyvi.

Wael, szír menekült, négy nyelven beszél, az angolja szinte tökéletes. Olajmérnöknek tanult, mindig azt gondolta, hogy Szíriában jól meg fog élni, hiszen az országban rengeteg fekete arany van. „De nem így lett – mondja –, gyűlölöm a háborút. A legborzasztóbb az, hogy nem tudod, ki az ellenség. Azt kérdeztem a harcosoktól, hogy kire lőnek? Ki az ellenség? Az oroszok, a sajátjaink, az amerikaiak? Eljöttem, mert nem bírtam tovább, 5 hónapja vagyok Szerbiában és magyarul tanulok.” És tényleg, elszámol hibátlanul 20-ig magyarul, majd köszön, azt is tudja: „szeretlek”, meg, hogy „jó munkát”. Látszik, hogy van nyelvérzéke. – „De mész tovább Németországba, nem?” – kérdezem kicsit hitetlenkedve. – „Nem, nem akarok tovább menni, azért tanulok magyarul, mert Magyarországon akarok letelepedni.” Nem keserítem, de azért buzdítom, hogy legyen B-terve, mert errefelé nem nagyon adnak senkinek menedékjogot. Miközben töltjük a telefonját, a körülményekről kérdezem. „Elég hideg van” – mondja, de nem azért viseli a kapucnit.

– „Nézd, a bombázások alatt kihullott a hajam, nagyon féltem” – suttogja.  Azzal hátratolja a kapucniját. Úgy néz ki, mint aki kemo után van. „Idegi alapon” – mondja. Közben egy idősebb kurd férfi is odajön hozzánk. Ő csak kurdul beszél, Wael fordít. Az asszonyok meg a gyerekek elmentek a piacra egy kilométerre innen, ők maradtak ketten az ideiglenes táborban. Még csevegünk egy kicsit, aztán útnak indulunk Röszkére.

Útközben csatlakozik hozzánk egy öttagú, fiatalokból álló társaság. Négyen közülük még sosem voltak a menekülteknél a határon, nagyon kíváncsiak. Röszkén, a fárszi nyelvűek gyülekezőhelyén döbbenetes látvány fogad. Az egy hónappal ezelőtti állapotokhoz képest a sátrak felét lebontották. Nem látunk senkit. A UNHCR-os barátunk a tranzitzónán keresztül jelzi az aktuális közösségvezetőnek, hogy jöjjenek a réshez, hoztak adományokat. Először két, majd újabb három ember jön. A rendőrök készségesek, hagyják, hogy beszélgessünk velük, ám közel nem tudunk lépni, mert további pengés drótok állják utunkat, ezek sem voltak itt még egy hónapja. Az afgán, nepáli, iráni és pakisztáni férfiak majdnem mindegyike beszél angolul. Ez egy szerencsés nap kommunikációs szempontból. Az iráni, idősebb férfi nehézipari mérnök, az afgán fiú valamilyen cégnél dolgozott, de – ahogy leírja – a tálibok megérkezte után nem volt maradása.

Nem mindig könnyű beszélgetni a menekültekkel, sokszor tapasztaltam, hogy bizalmatlanok. Nem tudják kivel állnak szemben, nem tudják, mennyire adhatják ki magukat, mennyire fogja ez befolyásolni további sorsukat. Ezen a napon azonban legalább ilyen falak nem voltak. Mintha beszélőre jöttünk volna egy börtönben, úgy sorakoztunk fel magyarok az egyik, menekültek a másik oldalon. Mindenki beszélt valakivel. Facebook- és email-címeket cserélünk. Az afgán fiú megkérdezte, hogy mi mit tudunk tenni értük Magyarországon. „Még nem tudom – válaszoltam. – De maradjunk kapcsolatban, úgy legalább van esély arra, hogy újra találkozunk.”

Miután elbúcsúzunk, Andrea Riccardi szavai jutnak eszembe, „csak egy közösség képes integrálni a bevándorlókat”. Most még csak egy álom Barcelona, most még csak egy álom a város, ahová keletről és nyugatról érkeznek a népek, hogy békében élhessenek. De álmodni muszáj.     

Nagy János

„Amikor felébredtem, vékony jéghártya borította a kabátomat”

A Tompán és Röszkén várakozó menekültekhez látogattunk január végén


A hőmérő higanyszála –10 fok alá süllyedt az elmúlt hét éjszakáinak szinte mindegyikén. A tompai határátkelőnél most is várakoznak a szabad ég alatt, mintegy 40 fő, közöttük gyerekek is. A Szent Egyed Közösség négy tagja élelmiszert: olajat, tésztát, rizst, paradicsomot, paprikát, teát, halat, és cukrot vitt a hétvégén a menekülteknek, valamint takarókat és brikettet. Tompán a várakozók két csoportra szakadtak, egyrészt a szíriai és iraki emberek, akik hónapok óta várnak sorukra, és Szerbiában már feliratkoztak, másrészt olyan algériaiak és marokkóiak, akik nincsenek a listán, és valószínűleg nem is fogják őket beengedni a tranzitzónába.

Mens, egy huszonéves, jó kedélyű, algériai fiú már 3 éve úton van:  „Árva vagyok, elindultam jobb életet keresni – mondja, és közben mosolyog. – Voltam Görögországban és Törökországban is, de Szerbiában elvették a sátrainkat a rendőrök, aztán magukkal vittek, és kiengedtek egy erdőben, mondván menjünk tovább, ott majd lesz egy rendőrállomás. De csak erdő volt, mindez Macedóniában történt. Itt dolgoztam, és kerestem valami pénzt. Eljutottam Albániába is, ott ellopták mindenemet, most pedig már egy hónapja itt vagyok” – meséli élénken gesztikulálva, és továbbra is csak mosolyog, szemében huncut pajkossággal. Látszik rajta, hogy fázik. „Hogy bírtad az éjjelt?” – kérdezzük tőle. „Amikor felébredtem – mondja végigsimítva a karján –, vékony jégréteg volt a kabátomon. Rám fagyott. Ha lenne egy takarótok?!” – néz kérlelően. Szerencsére volt nálunk takaró. „Köszönöm nővérem, köszönöm bátyám. Jók vagytok. Remélem találkozunk majd egyszer valahol a világban, és akkor meg foglak benneteket ismerni. És jót nevetünk ezen az egészen – mondja derűsen. – Minden napot úgy fogadok, ahogy jön. Isten megsegít”.


Szimpatikus srác, bohóckodásával eltereli a figyelmünket arról a tényről, hogy ez így nem élet. Három éve kóborol, de nincs perspektívája. Aligha fog átjutni Magyarországra, az évek pedig telnek. De nem csak ő van így, a szintén alig húszéves társa ugyanilyen cipőben jár. Valahogy jó lenne jövőképet adni ezeknek a fiataloknak, mielőtt rossz társaságba keverednek, vagy elveszítik a még nyitott, őszinte, gyermeki érzéseiket. Mert biztosan sokaknak hasznára lehetnének. Hány időst jó kedvre tudnának deríteni, milyen sok embert össze tudnának hozni kiváló kommunikációs készségükkel! Tényleg nem tudunk értük semmit tenni?

Röszkére visz tovább az utunk. Ahogy kiszállunk az autóból, szinte csontig hatol a hideg. A hőmérséklet ugyanannyi, mint Tompán, de valami mégis elviselhetetlenebb. Talán a páratartalom nagyobb, és a szél erősebb. A menekültek sátorbázisa Északi-sark kutatók vagy legalábbis hegymászók expedíciós táborához hasonlít, amelyet felülről a jég és a hó szigetel.

Itt szokás szerint afgánok, irániak, és pakisztániak vannak. Az arab nyelvtudás itt már nem segít, ám ők jobban beszélnek angolul. Közöttük láthatólag nincs olyan ellentét, mint a különböző nemzetiségűek között Tompán. Átadjuk az élelmiszereket és fotózkodunk.

Se Tompán a fiataloknak, se itt Röszkén az idősebb generáció tagjainak nincs baja ezzel. Így bátran megosztjuk mindkét csoportképünket. Kölcsönösen jó érzésünk van, talán tudtunk egy kicsit enyhíteni a szenvedéseiken.