Ki hengeríti el a követ? Reményt adó kirándulás intézetekben élő és magányos idős barátainkkal

A Sant’Egidio közösség tagjai évek óta nyaralást szerveznek olyan időseknek, akik elfeledve magányosan élnek. Az intézetek világa egy irányba vezető út, ahol falak közé zárva magányosan kell megélniük az időseknek a korral járó hanyatlást, betegségeket, fizikai és lelki szenvedéseket. Megdöbbentő, hogy a hajléktalanság életútja akár fiatalabbakat is az intézetek világába zár.

 

A másfél év járvánnyal teli időszaka tovább súlyosbította az intézetek lakóinak elszigetelődését. Többször még a szobájukból sem jöhettek ki a karanténszabályok miatt. A korábban rendszeres látogatások tilalom alá kerültek. Telefonon, levelezéssel, rendszeres gyümölcs adományokkal igyekeztünk kapcsolatban maradni az idősekkel.

Másfél év után idén nyár elején volt először alkalmunk személyesen meglátogatni intézményekben élőket. Előtte kérdeztem egyik idős barátomat telefonon, hogy mit szeretne, mit vigyek neki az újra találkozás örömére. Nagyon megérintett a kérése: szabadíts ki! Milyen sok idős vágya fogalmazódik meg hasonlóképpen a mai társadalmunkban.

Nagyon szép volt ezen a vasárnapon megélni, hogy válaszolni tudtunk az idősek egy csoportjának erre a vágyára. Gyömrőre érkeztünk autókkal, vonattal. Gyerekek, fiatalok, felnőttek együtt kirándult az idősekkel.

Első utunk a Gyömrői katolikus templomba vezetett, ahol Virágh József plébános szeretettel fogadott bennünket és szentmisén vettünk részt. Mosolygó arcok, a találkozás örömének pillanatai töltötték meg a templom első padsorait. A lelki táplálék után a tó partján gyönyörű kerthelyiségben a Bagoly Étterem finom ebéddel várt minket. Feltöltődő pillanatok, nevetések, beszélgetések közepette gyönyörködtünk a tó által nyújtott panorámában. A békés együttlétet Laci bácsi szájharmonikán előadott muzsikája és Erzsi néni gyönyörű magyar nótái tették családiassá és megajándékozottá váltunk mindannyian.

Az evangélium szavai jutottak eszembe: „amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve.” (Márk, 16,4) Kiszabadítani egy-egy időst a falak közül, annyit jelent mint, hogy a tehetetlenség kövét elhengerítjük. Sok ilyen kő van, mely várja, hogy időnk egy-egy szeletét odaajándékozzuk s ezáltal a reménység éltető erejét adjuk mások számára.

Nagy öröm, amikor az evangéliumot megélhetjük, kis erőfeszítéseinkkel részesei lehetünk Isten művének, s mi is azt láthatjuk, hogy a kő el van hengerítve.

***

A közösségen belül idősek és fiatalok részvételével létrejött egy mozgalom az idősekért. Szövetséget építünk a generációk között azért, hogy az emberi méltóság érvényesüljön az élet minden szakaszában, növekedjen a béke, a szolidaritás. Intézetekben élő magányos időseket, betegeket látogatunk.

Az idősek száma egyre nő a világban. A hosszabb élet Isten ajándéka, korunk nagy vívmánya, a fejlett civilizáció jele, rendkívüli lehetőség az emberiség számára. Az idősek jelenlétükkel, kultúrájukkal lényeges módon hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a társadalom emberségesebbé váljon. Az élet sohasem felesleges, sohasem értéktelen! Éljenek az idősek! 

***

A Sant’Egidio közösség várja mindazon fiatalokat, akik szívesen látogatnának időseket. Minden pénteken 15 órakor lehet csatlakozni egy belvárosi idősek otthona felkereséséhez. Előtte jelentkezni a santegidio.budapest@gmail.com mail-címen lehet. 

Deli-Fehér Ágnes

Siófoki kiruccanás menekült barátainkkal

Nem szokványosan töltöttük államalapításunk ünnepének hosszú hétvégéjét: augusztus 21-én reggel a Déli pályaudvaron gyülekeztünk, hogy az elmúlt időszakban megismert menekült barátainkkal a Balaton partjára látogassunk. Első alkalommal látták a magyar tengert.

Már a vonaton, de a strandon még inkább feltűnő jelenség voltunk, 18 fős „kis” csoportunkkal. Két családot vittünk: egy pakisztáni házaspárt négy tizenéves gyermekével és egy nigériai házaspárt 3 éves kisfiukkal. A segítőink között két egyiptomi fiú is volt. Az emberek érdeklődve, kíváncsian néztek minket, nem ellenségesen. Kellemesen csalódtam, hogy a személyes találkozások szintjére talán mégsem ér el a gyűlöletkeltés. Sőt, volt, aki kereste a lehetőséget, hogy megismerje vendégeinket, beszélgessen egy kicsit velük, róluk: ebéd közben a szomszédos asztalnál ülő férfi látta, hogy a gyerekek nagy érdeklődéssel nézik a terepbiciklijét. Felajánlotta, hogy próbálják ki bátran, még a nyerget is beállította nekik. A felnőttekkel pedig arról beszélgetett, honnan jöttek, hogyan boldogulnak Magyarországon.

Uzsonna gyanánt a pakisztáni anyuka táskájából egy komplett menü került elő: tradicionális, különleges fűszerezésű csirkecomb, nagyon finom lepénnyel, amit reggel (vagy inkább hajnalban), indulás előtt készített.

A nigériai házaspár három éves kisfia, Viktor is elég hamar feloldódott. Úgy összebarátkoztunk, hogy számomra is meglepő módon hajlandó volt az anyukája és apukája nélkül bejönni velem a vízbe, ami utána annyira megtetszett neki, hogy még akkor sem akart kijönni, amikor már reszketett a hidegtől.

Nagyon megható volt, hogy miután kijöttünk a vízből, nem akart elengedni, vizsgálgatta bőrünk különböző színét, tapintását. Arra gondoltam, bárcsak soha ne kellene megtapasztalnia a kirekesztettséget, hogy csak azért bántják, mert más a bőrszíne.

Édesanyja. Cynthia azt mondta, bár ne érne véget ez a nap, és még sokáig maradhatnánk itt a vízparton, ahol távol vannak a mindennapi gondoktól, a folyamatos küzedelemtől a megélhetésért, a talpon maradásért. Beszélgetés közben megtudtam, hogy férjével Nyíregyházán tanultak (így sikerült Magyarországra jönniük), ahonnan én is származom. Mintha egy másik városról beszélt volna: ragyogó szemekkel mesélt az ottani emberek vendégszeretéről, kedvességéről és arról, hogy mikor oda látogat, úgy érzi, hazaérkezik. Csodálkozva hallgattam, hogyan tudja idegenként is így szeretni azt a várost, ahol mindössze két évet élt. Azt a várost, amit én elmaradottnak, unalmasnak tartottam, az ottani emberekről sem voltam a legjobb véleménnyel, és kedvesnek semmiképp nem mondtam volna őket. Talán újra kéne gondolnom az előítéleteimet, amelyek sokszor nem is a külfödiek felé irányulnak.

Azt hiszem, ez a menekültekkel eltöltött nyári nap sokkal közelebb vitt ahhoz, hogy megfogalmazzam, milyen világban szeretnék élni és benne milyennek szeretném látni magunkat, magyarokat: vendégszeretőnek, befogadónak és olyan őszinte, nyitott, mosolygós embereknek, mint amilyennek Cynthiáék látnak minket.

Gyarmati-Ficsóri Anita

Napló Leszboszról - 3. rész

Ahogy arról már korábban beszámoltunk két rövid posztban, a Sant’Egidio közösség idén nyáron is missziót szervezett a görögországi Leszbosz szigetén található menekülttáborba, amelyben magyarországi önkéntesek egy csoportja is részt vett. Az alábbiakban naplószerűn idézi fel élményeit Gáspár Marci, a magyar önkéntes csapat tagja.

A visszautasított menedékkérelmek, a táborban töltött hosszú várakozás hatására megfogyatkozik a jövőbe vetett remény. Múlt héten elindult a Sant’Egidio közösség nyelvoktatási programja is, aminek keretében 16 év feletti regisztráltak minden hétköznap kimozdulhatnak megszokott, nyomasztó körülményeik közül, de még fontosabb, hogy folyamatosan táplálhatják a jobb életbe vetett reményüket, azáltal, hogy tehetnek valamit személyes jövőjükért, közös, európai jövőnkért.

A közösség (kezdő angol és olasz csoportjának) nyelvtanára az a Mario Marazziti, aki szinte az 1968-as, római alapítástól jelen volt, és azóta is töretlenül fáradozik a Sant’Egidio céljaiért. Csodálatos élmény, amikor néhány nap után már tanítványaink, barátaink kezdeményeznek egyszerűbb párbeszédeket azután, hogy első találkozásainkkor még valamilyen improvizált jelnyelvet vagy internetes fordítót használva kommunikáltunk egymással. Gulistan, egy 16 év körüli afgán lány két testvérével és édesapjával érkezett a nyelvoktatásra, és hamar „tanársegéd” vált belőle. Korábbi angoltanulmányainak köszönhetően tolmácsolással segítette Mariót a csoport indulásában és társait az alapok elsajátításában.

Amikor a görög romáknál tett látogatásaink során előkerült egy-egy fényképezőgép, a gyermekek ujjongva vettek körül minket és nevetve-csodálkozva nézték vissza a képeket saját magukról – megdöbbentő, hogy többen valószínűleg életükben először látták magukat a meglepettségük fokából ítélve. Robert Capa, a híres magyar származású fotográfus szerint, „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Előfordult, hogy a gyerekek türelmetlen kíváncsisága és öröme lehetetlenné tette, hogy technikai értelemben elég jó képet készítsünk, hiszen túl közel voltunk egymáshoz, hogy a géppel fókuszálni lehessen, de az életlen, homályos képek még jobban kifejezik a találkozás eufóriáját. Ismét kiderült, hogy az odaadás, a szeretetszolgálatban való önátadás micsoda energiaforrása lehet a világnak.

Fotó: Gáspár Márton

Napló Leszboszról - 2. rész

Ahogy arról már korábban beszámoltunk két rövid posztban, a Sant’Egidio közösség idén nyáron is missziót szervezett a görögországi Leszbosz szigetén található menekülttáborba, amelyben magyarországi önkéntesek egy csoportja is részt vett. Az alábbiakban naplószerűn idézi fel élményeit Gáspár Marci, a magyar önkéntes csapat tagja.

Vasárnap nem találkoztunk szervezett módon a menekült barátainkkal, de ellátogattunk két olyan helyre a szigeten (Leszbosz), amelyek a sorsuk közös motívumát hordozzák. Az egyik hely ezek közül a „mentőmellények temetője”, ami egy gyanútlan kiránduló számára egyszerű szemétlerakónak tűnhet, esztétikai szégyenfoltnak a mediterrán dombvidékben. A szemétrakás valóban szégyenfolt, de nem egyszerűen ökológiai és bioetikai értelemben, ugyanis globális méreteket öltő társadalmi problémákat is jelez a főként gumicsónakokból, mentőmellényekből és apró ingóságokból álló rakás, mely már több méterrel emeli meg a tengerszoros görög partján magasodó dombot. Ezek a tárgyak egykor azokhoz tartoztak, akik otthonukat hátrahagyva megkíséreltek átkelni a Török- és Görögország közötti 4-5 km hosszú tengerszakaszon Európa felé. Sokan átjutottak itt, Mithymna és Efthalou között hagyva az eszközöket, de túlontúl sok mentőmellény és csónak sodródott „célba” gazdátlanul.

(A hely Google Maps oldala: https://www.google.hu/maps/place/Lifejacket+Graveyard/@39.3826538,26.1841229,6448m/data=!3m1!1e3!4m5!3m4!1s0x14ba9b1eb98bc80d:0xd6a2a8f241ee423c!8m2!3d39.3643872!4d26.2020503)

Ellátogattunk a Moria 1 nevű táborba is, pontosabban annak maradványaihoz, ugyanis a tavaly még kb. 22.000 lelket számláló, többszörösen túlzsúfolt tábort néhány kétségbeesett lakója felgyújtotta 2020 szeptember elején. Személyi sérülés nem történt a tűzvészben, de így is drasztikusan csökkentették azon menekültek számát, akik átmenetileg a szigeten tartózkodhatnak, ill. a körülmények valamivel élhetőbbek lettek. (Jelenleg „csak” kb. négyezer menekült él Leszboszon.) A bíróság négy afgán férfit állított elő, akik a táborlakók kilátástalanságát és nehezen viselhető életkörülményeit nyilvánvalóan helytelen – de talán az adott helyzetben egyedül hatásos – módon kifejezve felgyújtották az egyes számú moriai tábort. Rájuk 10 éves büntetés vár.

Ezek az események természetesen sok feszültséget okoznak a helyiek számára, ezért nagyon felemelő, ha mégis a megértés és irgalom cselekedeteivel találkozhatunk. Egy (szintén) Afganisztánból menekült férfi miután éveket töltött Moria 1-ben – a menedékkérelmének sorozatos elutasítása miatta –, nem tudta elviselni az újabb veszteséget, és nem költözött a tömeggel Moria 2-be, ehelyett a kietlen romok között maradt teljesen egyedül. Egyedül – egészen addig, amíg egy helyi görög asszony fel nem fedezte a tábor maradványai között tengődő férfit. Azóta mindennapi táplálékkal segíti őt; annak is ad, kinek nincsen.

Fotó: Gáspár Márton

Napló Leszboszról - 1. rész

Ahogy arról már korábban beszámoltunk két rövid posztban, a Sant’Egidio közösség idén nyáron is missziót szervezett a görögországi Leszbosz szigetén található menekülttáborba, amelyben magyarországi önkéntesek egy csoportja is részt vett. Az alábbiakban naplószerűn idézi fel élményeit Gáspár Marci, a magyar önkéntes csapat tagja.

Leszboszra a menekült emberek többsége gumicsónakkal érkezik, majd sátorban vagy konténerben lakik hónapokon, akár éveken keresztül. Eközben a gyermekek kiesnek az oktatásból, a felnőttek nem dolgozhatnak, ezért „a legnagyobb probléma az unalom” - fogalmazta meg sokak helyzetét Eddy, egy fiatal, Sierra Leonéből menekült férfi. Az unalom és a tehetetlenség lassan felemészti a hitet és reményt az emberekben, ezért a Sant’Egidio és néhány más szervezet is igyekszik segíteni a táborlakók helyzetét oktatással, játékkal, önkéntes munka lehetőségével.

Szombaton egy közös kiránduláson vettünk részt kb. 30, főként Afrikából menekült barátunkkal. Meglátogattuk Agiasost, a sziget belső részében, olajligetekkel borított hegyek között fekvő, apró, festői települést. Az ebédünket egy piknikezésre kijelölt helyen, feketefenyők árnyékában fogyasztottuk el, majd a fiatal afrikai anyukák (többségük Kinshasa-Kongóból) egy magával ragadóan vidám, energikus acapellába és táncba kezdtek, amihez szívesen csatlakoztunk. A Kolpos Gerasnál zárult a napunk, ami Leszbosz keleti tengeröble. Felfrissítettük magunkat a hűvös, sós vízben, miközben megjelenésünkkel – finoman szólva – nem kis meglepetést okoztunk a helyi lakosok számára, akik bizonyára szokásos szombat délutáni programjukat töltötték a parton – strandröplabdázással, napozással, úszással. Itt csatlakoztak hozzánk afgán „tolmácsaink” közül néhányan: fiatal barátaink, akik maguk is menekültek, de angoltudásuknak nagy hasznát vettük, hiszen az afgán menekültek a farszi (perzsa) és a pashtu nyelven kívül európai nyelvet nemigen beszélnek. Volt, aki most volt életében először strandon...

A szabadidőt talán feltétlenül jó dolognak szoktuk gondolni hétköznapjainkban, de semmiképp sem valami olyannak, ami nyomasztó és kimerítő lehet; pedig a „szabadság” korlátok – vagy helyesebben fogódzók – nélkül teljesen felemésztheti az embert, ha már nem képes hittel, reménnyel fordulni az aktualitás sivár (vagy akár gazdagságot jelentő) tényeihez. A munka, a tanulás, az értelmes kikapcsolódás méltóságot ad. Felszabadít, ha megtaláljuk személyes önátadásunk helyes módját, arányait, hiszen tudjuk, „aki […] elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Mt 10,39). Bárcsak többen és többen adhatnák (át) életüket méltóbb célokért és méltóbb körülmények között.

Fotó: Gáspár Márton

A barátunk volt! Búcsúzunk Scootertől, a Kálvin téri aluljáró lakójától

 

És nem is azé, aki fut

 

Pilinszky János:

Szent Lator

Törőcsik Marinak

 

Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián

túl a tetanuszon,

és messze túl szögeken, sebeken

se tárgy, se test

nyilvánosan

között

se ácsorgás

(behorpadt szentségtartó),

se röpülés

barát,

barátság mindörökre.

 

A Kálvin téren jött a hír, hogy feltámadt. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Meg hogy ki. Aztán ott ült, a kiszolgáltatottság tolókocsijában, vizeletszagúan, térdig csúszott magatehetetlenséggel, meg egy nagy plédnyi humorral az ölében, ami mindezt beborította. ’96 óta élt a Kálvin téren, de egy évre eltűnt, mindenki úgy tudta, hogy meghalt. Látszott a szemén, hogy nagy vagány. Meg az is, hogy hatalmas szíve van. „Ő Scooter” – mutatták be nekem a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség régebbi tagjai. De nem csak a becenevét tanultam meg aznap, hanem azt is, hogy mi az igazi jószívűség, mikor Scooter meg akart hívni kávéra abból a pár száz forintból, amit aznap összekoldult. Ő akart adni a szükségéből nekem, akinek bőségesen van. Azt hittem akkor legalábbis. Aztán ahogy a barátságunk mélyült, úgy értettem meg fokról-fokra, hogy mindig neki volt nagyobb a bősége, mindig én kaptam és tanultam többet a kapcsolatunkban. Az életről, emberségről, szeretetről. Nem csak adni, elfogadni, elfogadtatni azt. Sok év állami nevelés, börtön, utca, hiány, elutasítás után azoktól, akikre a legnagyobb szükség lett volna, minden pillanatáért meg kell küzdeni.

És tanultam Scootertől odafigyelni, odaadni, odaadónak lenni is. Úgy figyelt rám, hogy elég volt a 4-es metró liftüvegének tükrén meglátnia az arcom, előbb tudta, mi van velem, mint én magam, és addig kérdezett, míg el nem mondtam mindent. És mindig előbb adott másnak, akinek szüksége volt rá, mint magának, amije csak volt, abból mindenkinek adott, aki kért. És tudott kérni is. De sosem pénzt kért tőlem. Kért cigit, kért bocsánatot, kérte, hogy maradjak vele, kérte, hogy játsszak neki a trombitámon. És amikor az éjféli Il Silenzioért egy semmiből előkerülő járókelő felém nyújtott egy ezrest, és én játék közben Scooterre mutattam („neki adja”), ő elvette, aztán beledobta a táskámba. Sosem számolta a pénzét, sosem tartotta számon a dolgait, nem érdekelték azok a látszatértékek, amik szerint mi a mindennapjainkat éljük. Csodáltam és irigyeltem érte, hogy nem gyűjt magának, nem ragaszkodik semmihez, nem függ semmitől. Pedig gyűjtött ő. Úgy gyűjtött, hogy adott. És ragaszkodott ő, minden gyengesége ellenére foggal-körömmel ragaszkodott mindahhoz, amitől jó ember tudott maradni akkor is, amikor nem hogy jónak, de néha embernek sem tartották. És függött is ő. Tőlünk függött. És függött a múltjától és függött a függőségétől.

Volt bűne épp elég. Afféle szent lator volt. Csakhogy őt életében lepték be a legyek, kezdték el megenni a kukacok. Messze túl életfogytig hegesedő sebeken, de a tetanuszon innen halt meg. Egy hete kezdődött a végső agóniája. Egy szerdai napon szólt, hogy kukacok eszik a lábát. Tudtam, hogy körülbelül egy hónapja amputálták a nagylábujjait, és ahogy levettem a cipőjét, láttam, hogy százával hemzsegnek a sebben és a cipőben a kukacok. Be akartam vinni valahova, hogy tegyék rendbe, de azt mondta fél, hogy megverik. Sokszor hallottam, hogy a mentőautóban, civil kórházban időnként megvernek hajléktalanokat, de megbeszéltük, hogy a Dankó utcában nem kell ilyesmitől tartania, úgyhogy elindultunk oda. Útközben mondta, hogy inkább mégse menjünk be. Inni akart, innia kellett. Alapbetegsége volt az alkoholizmus, amiről sokan úgy gondolkodnak: ő választotta. De aki ismerte őt, vagy látott hozzá hasonló sorsokat, az tudja, hogy az alkoholizmus nem választott életmód, hanem súlyos betegség, ami nem egy szervet, hanem az akaraterőt támadja. Nem akart tehát továbbmenni. Mondtam neki, hogy ebbe bele is halhat. Azt mondta, nem érdekli. Mondtam neki, hogy engem viszont érdekel, és nekiindultam újra, de kiabált, nem engedte, hogy bevigyem.

Másnap kimentem kötszerrel, fertőtlenítővel, sok liter vízzel felszerelkezve, hogyha nem hagyja, hogy bevigyem, hát megcsinálom én. Mire kiértem, olyan állapotban volt, hogy nem volt kérdés, hívtam a mentőket. A földön feküdt, a lába felismerhetetlenre deformálódott (cipője már nem volt), mindenhol hemzsegtek rajta a kukacok. A tudata sem volt egészen tiszta. Több, mint három óra várakozás és négy segélyhívás, adatfelvétel után értek ki a mentők. Közben Scooter újra és újra elfelejtette, hogy mentőre várunk, és minden alkalommal megijedt, kérlelt, hogy ne hívjam ki őket, meg fogják verni, el is akart menekülni. Mondtam neki, hogy bemegyek vele. Akkor belenyugodott. A kiérkezett mentősök nagyon rendesek voltak, bevittek engem is vele. A Balesetiben sok órát vártunk, Scooter közben tudott aludni, amikor felocsúdott, mindig értem kiáltott, azt tudta, hogy mellette vagyok, de hogy hol vagyunk, mi történik, azt mindig újra el kellett neki mondani. Akkor kerültünk sorra, mikor már mindenki más végzett, azok is, akik utánunk jöttek. Kitisztították a sebét és bekötötték a lábát. Kérdeztem, hogy további kezelést nem igényel-e, azt mondták részükről ennyi. A hordágyról sem segítettek áttenni a tolókocsijába, nézték, ahogy egyedül próbálkozom, a teljesen kilátástalan helyzetben végül egy betört fejű munkásember lépett oda segíteni. Aztán kiraktak minket. Visszatoltam Scootert a Kálvin térre.

Szombaton mentünk ki újra egy barátommal, a kötés rajta volt, egész jó állapotban volt tudatilag is. Másnap szintén. Hétfőn este viszont borzasztó állapotban találtuk. A kocsijában ült, magára borulva, szólongattam, nem ébredt fel. A kötés a lábán volt, de látszott, hogy megint kukacok másznak rajta meg benne. Kihívtuk a mentőt. Két és fél órát vártunk, többször újra hívtuk őket. Közben Scooter magához tért, de nem volt tiszta a tudata. Az utolsó segélyhívásnál azt mondták, egy perc múlva ott vannak. Semmi. Nem jöttek ki aznap a mentők. Lefektettem aludni. Másnap mentem ki reggel. Scooter magánál volt, de nagy fájdalmai voltak. A mentők nem jönnek ki. Betoltam a Dankó utcai hajléktalan-szálló rendelőjébe. Ott viszont azt mondták, ők ezzel most nem tudnak mit kezdeni, vigyem máshova. Felhívtam az utcai diszpécserszolgálatot, hova tudom betolni, kik tudják esetleg beszállítani. Azt mondták, ez nem hozzájuk tartozik, nem tudnak segíteni, a mentőket hívjam. Mondtam, hogy hívom, de nem jönnek. De, ki kell jönniük, mondták. Azt én is tudtam, hogy ki kellene. Jobb megoldás híján visszatoltam a Kálvin térre, és kihívtam újra a mentőket. Scooter nem volt teljesen magánál az úton sem, újra és újra megkérdezte, most hova megyünk, mi történik. Aztán minden erejét vesztve elaludt. Vártam a mentőket. Aznap sem jöttek ki.

Szerda délutánra már nem csak a legyek, a darazsak is belepték. Mikor odaértem, a földön feküdt, rögtön a pulzusát tapintottam, felocsúdott, „Bogika!”, megörült nekem. Visszaültettem a kocsiba. Tudtam, hogy a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség már intézkedik, jönnek ki a Dankó utcaiak is, mi is, valahogy megoldjuk a helyzetet. Mire kiértünk a közösséggel, már értesültünk, hogy közben kijött a rendőrség, a mentők is, de nem voltak hajlandóak a közelébe menni, azt mondták, ezt ők így nem tudják kezelni, ehhez „felsőbb hatóság kell”. Péter, a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségből, mondta, hogy az ANTSZ-t kellene bevonni, közegészségügyi veszély miatt nekik muszáj lesz intézkedniük. Őket viszont 16 óra után nem lehetett hívni. Kihívtuk még egyszer a mentőket. Még kétszer. Mikor már éppen feladtuk volna, kijöttek. Scooter addigra lefeküdt aludni a földre. Nem akart bemenni velük semmi áron. A mentősök azt mondták, ez esetben ők nem tehetnek semmit. Nem nézték meg, elmentek. Világos volt, hogy akkor mindenképpen az ANTSZ lesz ennek a biztosabb és talán egyetlen útja, illetve Péter mondta, hogy a Szent István kórházban van egy ismerős orvos, aki felvenné esetleg Scootert az osztályára, belgyógyászatra, és bent lehetne akkor tartani. Az éjszaka miatt aggodalommal, de a másnap reggel miatt reménnyel indultunk haza, megbeszéltük, hogy én másnap reggel 8-ra kint leszek Scooter mellett, Péter meg közben telefonál az ANTSZ-nek.

7:40-re értem ki, azzal a hírrel fogadtak, hogy Scootert öt perce elvitték a mentők. Azonnal telefonáltam, hogy hova vitték be. Még nem tudták megmondani, még úton voltak. A harmadik hívásnál a mentőtiszt nagyon segítőkész volt, mondta, hogy ugyan osztályra még nem vették fel a beteget, de azt meg tudja nekem nézni, hogy a mentőkocsi, ami vitte, melyik kórházba ment be. A Szent Istvánba vitték. Gondviselésszerűen. Tudtam, hogy talán egyedül ott van esély bent tartatni. Rohantam be. Scooter hihetetlenül megörült nekem. Várakoztunk, végül betolták egy rendelőbe. Nem sokkal utána kirontott az orvosnő, és kifakadt a kollégáinak. Ő ezt nem hajlandó kezelni, hogy nézhet így ki valaki, az adatait sem tudják. Odaléptem hozzá, hogy én tudom az adatait. Bediktáltam őket. Azt mondta, akkor vesz egy nagy levegőt, beöltözik és megcsinálja, de utána teljes fertőtlenítést kér. Bement. Aztán megint ki. Hogy megnézték, és ez nem sebészeti eset, hanem bőrgyógyászati, át kell vinni a Mária utcába. Mondtam, hogy van egy orvos, aki vállalná itt a belgyógyászaton, muszáj utána visszahozni. A mentősök viszont mondták, hogy ha ők át is viszik ugyan, utána otthagyják, csináljak vele, amit akarok. Tudtam, hogy csak akkor van esély befektetni a hosszú távú megoldás reményével, ha a kórházban marad. Erősködtem, hogy hívják fel ezt a belgyógyászt itt. Közben a bőrgyógyászati klinika is azt mondta, oda ne vigyék, nem fogadják. Az ismerős belgyógyász valóban elvállalta. Átvittük, felvették az osztályra, ágyba fektették, úgy volt, hogy ott kap majd sebészeti ellátást is.

Odaültem az ágya mellé. Otthagytak minket. Egyszer bejött a belgyógyász, bemutatkozott, aztán elment, vártunk. Scooternek nagy fájdalmai voltak, látszott, hogy nagyon szenved, nehezen kapta a levegőt reggel óta. Egy darabig még szólongatott, hogy „Bogi!”, és ha kérdeztem: „Igen?”, akkor: „Jó…” Aztán csak nézett rám. Benne volt minden a tekintetében. Akkor halt meg, mikor megérkeztek az orvosok. A halála előtt egy órával mondtam neki: „Scooter, te már egyszer feltámadtál, túlélsz mindent”. De ő már akkor nem túlélni akart, nem ilyen életet akart. Megértettem, hogy a halálra támadt fel akkor. És hiszem, hogy most meghalt az igazi életre. És talán csak azt akarta, hogy elkísérjem, azért szólongatott az utolsó perceiben, csak arra volt szüksége, hogy mellette legyek, amikor átlép ezen a kapun. És bár méltatlannak érzem magam, végtelenül hálás vagyok érte, hogy mellette lehettem, hogy én kísérhettem el. Fél óráig próbálták újraéleszteni. De Scooter már nem jött vissza. Valahogy úgy szeretném egyszer én is, ahogy ő: nem akarni birtokolni semmit. De most csak szorongatom, ahogy utoljára kimondta a nevemet, az utolsó pillantását, mindent, amit a lényéből adott. Mi maradt utána? Egy szürke táska (azt is tőlem kapta). 6-8 öngyújtó. 100 forint, 170 cent. Csonka, elhasznált test. De nem, nem ez. Tudta, hogy ahova ő megy, oda nem vihető se tárgy, se test. És ő élte azt a paradoxont, amit annyian nem tudunk megérteni, hogy igazán azt vihetjük magunkkal, amit itt hagyunk. És mennyi mindent hagyott itt bennünk, ami elvehetetlen örökre, ami múlhatatlan érték!

Kérdeztem egyszer tőle, hogyha meghal, mit fog odafönt csinálni. Futni fog, mondta. Sokszor mesélte, hogy bajnok volt 400 méteres futásban. És vigasztalhatatlanul fájt neki, hogy elveszítette a lábait. Valahogy így fáj most nekünk is a hiánya. Megtántorít és lebénít. Pedig visszhangzik bennem, ahogy azt mondta egyszer, ha bárki fájdalmat okoz nekem, ő még a tolókocsit is elhagyja, nem tud lábra állni, de akkor röpülni fog, hogy vigyázzon rám mindenáron. Nevetve és meghatottan ácsorogtam mellette ép lábaimon. Most már se ácsorgás, se röpülés. Most már csak a futás. Nekünk meg a hűlt helye a Kálvin tér kövén. Hogy élt itt? Nyilvánosan. Közterületen életvitelszerűen. És hogy halt meg? Között. Szakterületek, hatáskörök rései között. És mégis – ami egyedül kitölthette a közöket – szeretetben. A barátunk volt. Barátság ez mindörökre.

Takács Bogi

Fotó: Merényi Zita