Ahogy arról már korábban beszámoltunk két rövid posztban, a Sant’Egidio közösség idén nyáron is missziót szervezett a görögországi Leszbosz szigetén található menekülttáborba, amelyben magyarországi önkéntesek egy csoportja is részt vett. Az alábbiakban naplószerűn idézi fel élményeit Gáspár Marci, a magyar önkéntes csapat tagja.
Leszboszra a menekült emberek többsége gumicsónakkal érkezik, majd sátorban vagy konténerben lakik hónapokon, akár éveken keresztül. Eközben a gyermekek kiesnek az oktatásból, a felnőttek nem dolgozhatnak, ezért „a legnagyobb probléma az unalom” - fogalmazta meg sokak helyzetét Eddy, egy fiatal, Sierra Leonéből menekült férfi. Az unalom és a tehetetlenség lassan felemészti a hitet és reményt az emberekben, ezért a Sant’Egidio és néhány más szervezet is igyekszik segíteni a táborlakók helyzetét oktatással, játékkal, önkéntes munka lehetőségével.
Szombaton egy közös kiránduláson vettünk részt kb. 30, főként Afrikából menekült barátunkkal. Meglátogattuk Agiasost, a sziget belső részében, olajligetekkel borított hegyek között fekvő, apró, festői települést. Az ebédünket egy piknikezésre kijelölt helyen, feketefenyők árnyékában fogyasztottuk el, majd a fiatal afrikai anyukák (többségük Kinshasa-Kongóból) egy magával ragadóan vidám, energikus acapellába és táncba kezdtek, amihez szívesen csatlakoztunk. A Kolpos Gerasnál zárult a napunk, ami Leszbosz keleti tengeröble. Felfrissítettük magunkat a hűvös, sós vízben, miközben megjelenésünkkel – finoman szólva – nem kis meglepetést okoztunk a helyi lakosok számára, akik bizonyára szokásos szombat délutáni programjukat töltötték a parton – strandröplabdázással, napozással, úszással. Itt csatlakoztak hozzánk afgán „tolmácsaink” közül néhányan: fiatal barátaink, akik maguk is menekültek, de angoltudásuknak nagy hasznát vettük, hiszen az afgán menekültek a farszi (perzsa) és a pashtu nyelven kívül európai nyelvet nemigen beszélnek. Volt, aki most volt életében először strandon...
A szabadidőt talán feltétlenül jó dolognak szoktuk gondolni hétköznapjainkban, de semmiképp sem valami olyannak, ami nyomasztó és kimerítő lehet; pedig a „szabadság” korlátok – vagy helyesebben fogódzók – nélkül teljesen felemésztheti az embert, ha már nem képes hittel, reménnyel fordulni az aktualitás sivár (vagy akár gazdagságot jelentő) tényeihez. A munka, a tanulás, az értelmes kikapcsolódás méltóságot ad. Felszabadít, ha megtaláljuk személyes önátadásunk helyes módját, arányait, hiszen tudjuk, „aki […] elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Mt 10,39). Bárcsak többen és többen adhatnák (át) életüket méltóbb célokért és méltóbb körülmények között.
Fotó: Gáspár Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése