Nem szokványosan töltöttük államalapításunk ünnepének hosszú hétvégéjét: augusztus 21-én reggel a Déli pályaudvaron gyülekeztünk, hogy az elmúlt időszakban megismert menekült barátainkkal a Balaton partjára látogassunk. Első alkalommal látták a magyar tengert.
Már a vonaton, de a strandon még inkább feltűnő jelenség voltunk, 18 fős „kis” csoportunkkal. Két családot vittünk: egy pakisztáni házaspárt négy tizenéves gyermekével és egy nigériai házaspárt 3 éves kisfiukkal. A segítőink között két egyiptomi fiú is volt. Az emberek érdeklődve, kíváncsian néztek minket, nem ellenségesen. Kellemesen csalódtam, hogy a személyes találkozások szintjére talán mégsem ér el a gyűlöletkeltés. Sőt, volt, aki kereste a lehetőséget, hogy megismerje vendégeinket, beszélgessen egy kicsit velük, róluk: ebéd közben a szomszédos asztalnál ülő férfi látta, hogy a gyerekek nagy érdeklődéssel nézik a terepbiciklijét. Felajánlotta, hogy próbálják ki bátran, még a nyerget is beállította nekik. A felnőttekkel pedig arról beszélgetett, honnan jöttek, hogyan boldogulnak Magyarországon.
Uzsonna gyanánt a pakisztáni anyuka táskájából egy komplett menü került elő: tradicionális, különleges fűszerezésű csirkecomb, nagyon finom lepénnyel, amit reggel (vagy inkább hajnalban), indulás előtt készített.
A nigériai házaspár három éves kisfia, Viktor is elég hamar feloldódott. Úgy összebarátkoztunk, hogy számomra is meglepő módon hajlandó volt az anyukája és apukája nélkül bejönni velem a vízbe, ami utána annyira megtetszett neki, hogy még akkor sem akart kijönni, amikor már reszketett a hidegtől.
Nagyon megható volt, hogy miután kijöttünk a vízből, nem akart elengedni, vizsgálgatta bőrünk különböző színét, tapintását. Arra gondoltam, bárcsak soha ne kellene megtapasztalnia a kirekesztettséget, hogy csak azért bántják, mert más a bőrszíne.
Édesanyja. Cynthia azt mondta, bár ne érne véget ez a nap, és még sokáig maradhatnánk itt a vízparton, ahol távol vannak a mindennapi gondoktól, a folyamatos küzedelemtől a megélhetésért, a talpon maradásért. Beszélgetés közben megtudtam, hogy férjével Nyíregyházán tanultak (így sikerült Magyarországra jönniük), ahonnan én is származom. Mintha egy másik városról beszélt volna: ragyogó szemekkel mesélt az ottani emberek vendégszeretéről, kedvességéről és arról, hogy mikor oda látogat, úgy érzi, hazaérkezik. Csodálkozva hallgattam, hogyan tudja idegenként is így szeretni azt a várost, ahol mindössze két évet élt. Azt a várost, amit én elmaradottnak, unalmasnak tartottam, az ottani emberekről sem voltam a legjobb véleménnyel, és kedvesnek semmiképp nem mondtam volna őket. Talán újra kéne gondolnom az előítéleteimet, amelyek sokszor nem is a külfödiek felé irányulnak.
Azt hiszem, ez a menekültekkel eltöltött nyári nap sokkal közelebb vitt ahhoz, hogy megfogalmazzam, milyen világban szeretnék élni és benne milyennek szeretném látni magunkat, magyarokat: vendégszeretőnek, befogadónak és olyan őszinte, nyitott, mosolygós embereknek, mint amilyennek Cynthiáék látnak minket.
Gyarmati-Ficsóri Anita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése