Leszboszi missziónk során a minap eltévedtünk. A menekülttábor felé vezető utat elvétve egy elhagyatott helyre jutottunk. Tűző napfény, árnyékban 35 fok, mindenütt olajfák, amelyeknek gyenge árnyékából, mintegy a láthatatlanságból egyszerre csak cigánygyerekek bukkantak elő. Ennivalót és alamizsnát kértek. Nagyon megdöbbentünk, mert ilyen nyomorral közülünk a legtöbben még nem találkoztak. Még talán a menekültek között sem. A menekültek többsége ugyanis középosztálybeli egzisztenciát hagyott hátra – persze mindenütt az ottani viszonyokhoz mérten vett középosztályról beszélünk –, amikor útra keltek, hogy megszabaduljanak a háborútól vagy a teljesen szétesőben lévő, erőszak és nyers gazdasági érdekek uralta társadalmaikból. Azaz a menekültek sátraiban akad még egy-két jobb ruha, a lányok és asszonyok időnként ámulatba ejtően ápoltak, tiszták, némelyikük szinte elegáns – jóllehet olyan sátrakban laknak, olyan körülmények között, amelyekben mi talán egy hétig sem bírnánk. De ezeknek a görög romáknak semmijük sincs. Még lakókocsira, karavánra sem futja nekik. A szabad ég alatt, vagy roncs autókban alszanak. A gyerekeken általában nincs cipő, még ruha sem nagyon. Inkább csak rongyok. Pedig európaiak. Vélhetőleg görög, ezáltal uniós polgárok. Rámenősen, de mosolyogva kértek, kéregettek. Nem tudtunk nekik adni semmit, hisz nem készültünk a találkozásra. Elhatároztuk hát, hogy másnap visszajövünk, és meg is ígértük nekik. Hoztunk nekik gyümölcsöt, vizet – nem tudjuk, honnan veszik a vizet ebben a hőségben, mert infrastruktúrának nyomát sem láttuk a hegyoldalban. Ekkor készült ez a fénykép. A Sant'Egidio közösség leszboszi missziójának magyar tagjai közül néhányan szerepelnek rajta: Hanna, Claudia, Dani, Marci...
De nagyon szerettük volna őket újra látni. Tudni érdemes, hogy a Sant’Egidio Leszboszon nem csak a menekülteknek, hanem a helyi szegényeknek is igyekszik segíteni. A következő napon ételosztást tartottunk Mytilénében, a My Market áruház tengerparti parkolójában. (L. a másik fényképen Marcit.) Újdonsült cigány barátainkat is meghívtuk. Nehezen közlekednek. Nyomorúságuk miatt mindenhonnan kinézik, elküldik őket. De egypár család eljött, hogy élelmiszercsomagot kapjon tőlünk. A gyerekek mint régi barátokat, mint nagybácsit, nagynénit üdvözöltek bennünket, akikkel játszani lehet, akik felkapják őket – őket, akik sok ember szemében érinthetetlennek számítanak. Óriási vágy él bennük a gyengédségre, az elfogadásra, arra, hogy egyszerűen csak gyerekek lehessenek. Mytilene a nyaralók számára, és a mi számunkra is, akik alternatív vakációnkat töltjük itt, földi paradicsom. De a menekülttábor a bent lakók saját szavai szerint földi pokol. És vannak olyanok, akiknek ebben a gazdag világban, ahol az emberek egy részének mindene megvan, még egy sátor sem jut. Ennek azonban nem kell így maradnia. Minden megváltozhat. Rajtunk is múlik.
