Mikor lesz nálunk Barcelona?

Még a szombat esti híreket ízlelgetem, amikor elindulunk ismét Tompára és Röszkére, hogy immár rendszeressé váló látogatásunk során megismerkedjünk újabb menekültekkel. A csomagtartóban a szokásos élelmiszer mellé egy zsák egérfogót is betettünk, mert a röszkei táborban elszaporodtak a patkányok. A UNHCR információi szerint mindkét helyen összesen 30 ember van. Nyilván ez azzal hozható összefüggésbe, hogy a magyar oldal már csak 5-5 embert enged be naponta a tranzitzónába.

A tompai határátkelőn, a két határállomás közé parkolunk szokás szerint. Csak egy szürke melegítős alak tűnik fel, aki, mintha csak ránk várt volna, közelít. Papucsban van, a fején kapucni. Reflexszerűen angolul szólítjuk meg; a válasz tankönyvi.

Wael, szír menekült, négy nyelven beszél, az angolja szinte tökéletes. Olajmérnöknek tanult, mindig azt gondolta, hogy Szíriában jól meg fog élni, hiszen az országban rengeteg fekete arany van. „De nem így lett – mondja –, gyűlölöm a háborút. A legborzasztóbb az, hogy nem tudod, ki az ellenség. Azt kérdeztem a harcosoktól, hogy kire lőnek? Ki az ellenség? Az oroszok, a sajátjaink, az amerikaiak? Eljöttem, mert nem bírtam tovább, 5 hónapja vagyok Szerbiában és magyarul tanulok.” És tényleg, elszámol hibátlanul 20-ig magyarul, majd köszön, azt is tudja: „szeretlek”, meg, hogy „jó munkát”. Látszik, hogy van nyelvérzéke. – „De mész tovább Németországba, nem?” – kérdezem kicsit hitetlenkedve. – „Nem, nem akarok tovább menni, azért tanulok magyarul, mert Magyarországon akarok letelepedni.” Nem keserítem, de azért buzdítom, hogy legyen B-terve, mert errefelé nem nagyon adnak senkinek menedékjogot. Miközben töltjük a telefonját, a körülményekről kérdezem. „Elég hideg van” – mondja, de nem azért viseli a kapucnit.

– „Nézd, a bombázások alatt kihullott a hajam, nagyon féltem” – suttogja.  Azzal hátratolja a kapucniját. Úgy néz ki, mint aki kemo után van. „Idegi alapon” – mondja. Közben egy idősebb kurd férfi is odajön hozzánk. Ő csak kurdul beszél, Wael fordít. Az asszonyok meg a gyerekek elmentek a piacra egy kilométerre innen, ők maradtak ketten az ideiglenes táborban. Még csevegünk egy kicsit, aztán útnak indulunk Röszkére.

Útközben csatlakozik hozzánk egy öttagú, fiatalokból álló társaság. Négyen közülük még sosem voltak a menekülteknél a határon, nagyon kíváncsiak. Röszkén, a fárszi nyelvűek gyülekezőhelyén döbbenetes látvány fogad. Az egy hónappal ezelőtti állapotokhoz képest a sátrak felét lebontották. Nem látunk senkit. A UNHCR-os barátunk a tranzitzónán keresztül jelzi az aktuális közösségvezetőnek, hogy jöjjenek a réshez, hoztak adományokat. Először két, majd újabb három ember jön. A rendőrök készségesek, hagyják, hogy beszélgessünk velük, ám közel nem tudunk lépni, mert további pengés drótok állják utunkat, ezek sem voltak itt még egy hónapja. Az afgán, nepáli, iráni és pakisztáni férfiak majdnem mindegyike beszél angolul. Ez egy szerencsés nap kommunikációs szempontból. Az iráni, idősebb férfi nehézipari mérnök, az afgán fiú valamilyen cégnél dolgozott, de – ahogy leírja – a tálibok megérkezte után nem volt maradása.

Nem mindig könnyű beszélgetni a menekültekkel, sokszor tapasztaltam, hogy bizalmatlanok. Nem tudják kivel állnak szemben, nem tudják, mennyire adhatják ki magukat, mennyire fogja ez befolyásolni további sorsukat. Ezen a napon azonban legalább ilyen falak nem voltak. Mintha beszélőre jöttünk volna egy börtönben, úgy sorakoztunk fel magyarok az egyik, menekültek a másik oldalon. Mindenki beszélt valakivel. Facebook- és email-címeket cserélünk. Az afgán fiú megkérdezte, hogy mi mit tudunk tenni értük Magyarországon. „Még nem tudom – válaszoltam. – De maradjunk kapcsolatban, úgy legalább van esély arra, hogy újra találkozunk.”

Miután elbúcsúzunk, Andrea Riccardi szavai jutnak eszembe, „csak egy közösség képes integrálni a bevándorlókat”. Most még csak egy álom Barcelona, most még csak egy álom a város, ahová keletről és nyugatról érkeznek a népek, hogy békében élhessenek. De álmodni muszáj.     

Nagy János

„Amikor felébredtem, vékony jéghártya borította a kabátomat”

A Tompán és Röszkén várakozó menekültekhez látogattunk január végén


A hőmérő higanyszála –10 fok alá süllyedt az elmúlt hét éjszakáinak szinte mindegyikén. A tompai határátkelőnél most is várakoznak a szabad ég alatt, mintegy 40 fő, közöttük gyerekek is. A Szent Egyed Közösség négy tagja élelmiszert: olajat, tésztát, rizst, paradicsomot, paprikát, teát, halat, és cukrot vitt a hétvégén a menekülteknek, valamint takarókat és brikettet. Tompán a várakozók két csoportra szakadtak, egyrészt a szíriai és iraki emberek, akik hónapok óta várnak sorukra, és Szerbiában már feliratkoztak, másrészt olyan algériaiak és marokkóiak, akik nincsenek a listán, és valószínűleg nem is fogják őket beengedni a tranzitzónába.

Mens, egy huszonéves, jó kedélyű, algériai fiú már 3 éve úton van:  „Árva vagyok, elindultam jobb életet keresni – mondja, és közben mosolyog. – Voltam Görögországban és Törökországban is, de Szerbiában elvették a sátrainkat a rendőrök, aztán magukkal vittek, és kiengedtek egy erdőben, mondván menjünk tovább, ott majd lesz egy rendőrállomás. De csak erdő volt, mindez Macedóniában történt. Itt dolgoztam, és kerestem valami pénzt. Eljutottam Albániába is, ott ellopták mindenemet, most pedig már egy hónapja itt vagyok” – meséli élénken gesztikulálva, és továbbra is csak mosolyog, szemében huncut pajkossággal. Látszik rajta, hogy fázik. „Hogy bírtad az éjjelt?” – kérdezzük tőle. „Amikor felébredtem – mondja végigsimítva a karján –, vékony jégréteg volt a kabátomon. Rám fagyott. Ha lenne egy takarótok?!” – néz kérlelően. Szerencsére volt nálunk takaró. „Köszönöm nővérem, köszönöm bátyám. Jók vagytok. Remélem találkozunk majd egyszer valahol a világban, és akkor meg foglak benneteket ismerni. És jót nevetünk ezen az egészen – mondja derűsen. – Minden napot úgy fogadok, ahogy jön. Isten megsegít”.


Szimpatikus srác, bohóckodásával eltereli a figyelmünket arról a tényről, hogy ez így nem élet. Három éve kóborol, de nincs perspektívája. Aligha fog átjutni Magyarországra, az évek pedig telnek. De nem csak ő van így, a szintén alig húszéves társa ugyanilyen cipőben jár. Valahogy jó lenne jövőképet adni ezeknek a fiataloknak, mielőtt rossz társaságba keverednek, vagy elveszítik a még nyitott, őszinte, gyermeki érzéseiket. Mert biztosan sokaknak hasznára lehetnének. Hány időst jó kedvre tudnának deríteni, milyen sok embert össze tudnának hozni kiváló kommunikációs készségükkel! Tényleg nem tudunk értük semmit tenni?

Röszkére visz tovább az utunk. Ahogy kiszállunk az autóból, szinte csontig hatol a hideg. A hőmérséklet ugyanannyi, mint Tompán, de valami mégis elviselhetetlenebb. Talán a páratartalom nagyobb, és a szél erősebb. A menekültek sátorbázisa Északi-sark kutatók vagy legalábbis hegymászók expedíciós táborához hasonlít, amelyet felülről a jég és a hó szigetel.

Itt szokás szerint afgánok, irániak, és pakisztániak vannak. Az arab nyelvtudás itt már nem segít, ám ők jobban beszélnek angolul. Közöttük láthatólag nincs olyan ellentét, mint a különböző nemzetiségűek között Tompán. Átadjuk az élelmiszereket és fotózkodunk.

Se Tompán a fiataloknak, se itt Röszkén az idősebb generáció tagjainak nincs baja ezzel. Így bátran megosztjuk mindkét csoportképünket. Kölcsönösen jó érzésünk van, talán tudtunk egy kicsit enyhíteni a szenvedéseiken.