Mikor lesz nálunk Barcelona?

Még a szombat esti híreket ízlelgetem, amikor elindulunk ismét Tompára és Röszkére, hogy immár rendszeressé váló látogatásunk során megismerkedjünk újabb menekültekkel. A csomagtartóban a szokásos élelmiszer mellé egy zsák egérfogót is betettünk, mert a röszkei táborban elszaporodtak a patkányok. A UNHCR információi szerint mindkét helyen összesen 30 ember van. Nyilván ez azzal hozható összefüggésbe, hogy a magyar oldal már csak 5-5 embert enged be naponta a tranzitzónába.

A tompai határátkelőn, a két határállomás közé parkolunk szokás szerint. Csak egy szürke melegítős alak tűnik fel, aki, mintha csak ránk várt volna, közelít. Papucsban van, a fején kapucni. Reflexszerűen angolul szólítjuk meg; a válasz tankönyvi.

Wael, szír menekült, négy nyelven beszél, az angolja szinte tökéletes. Olajmérnöknek tanult, mindig azt gondolta, hogy Szíriában jól meg fog élni, hiszen az országban rengeteg fekete arany van. „De nem így lett – mondja –, gyűlölöm a háborút. A legborzasztóbb az, hogy nem tudod, ki az ellenség. Azt kérdeztem a harcosoktól, hogy kire lőnek? Ki az ellenség? Az oroszok, a sajátjaink, az amerikaiak? Eljöttem, mert nem bírtam tovább, 5 hónapja vagyok Szerbiában és magyarul tanulok.” És tényleg, elszámol hibátlanul 20-ig magyarul, majd köszön, azt is tudja: „szeretlek”, meg, hogy „jó munkát”. Látszik, hogy van nyelvérzéke. – „De mész tovább Németországba, nem?” – kérdezem kicsit hitetlenkedve. – „Nem, nem akarok tovább menni, azért tanulok magyarul, mert Magyarországon akarok letelepedni.” Nem keserítem, de azért buzdítom, hogy legyen B-terve, mert errefelé nem nagyon adnak senkinek menedékjogot. Miközben töltjük a telefonját, a körülményekről kérdezem. „Elég hideg van” – mondja, de nem azért viseli a kapucnit.

– „Nézd, a bombázások alatt kihullott a hajam, nagyon féltem” – suttogja.  Azzal hátratolja a kapucniját. Úgy néz ki, mint aki kemo után van. „Idegi alapon” – mondja. Közben egy idősebb kurd férfi is odajön hozzánk. Ő csak kurdul beszél, Wael fordít. Az asszonyok meg a gyerekek elmentek a piacra egy kilométerre innen, ők maradtak ketten az ideiglenes táborban. Még csevegünk egy kicsit, aztán útnak indulunk Röszkére.

Útközben csatlakozik hozzánk egy öttagú, fiatalokból álló társaság. Négyen közülük még sosem voltak a menekülteknél a határon, nagyon kíváncsiak. Röszkén, a fárszi nyelvűek gyülekezőhelyén döbbenetes látvány fogad. Az egy hónappal ezelőtti állapotokhoz képest a sátrak felét lebontották. Nem látunk senkit. A UNHCR-os barátunk a tranzitzónán keresztül jelzi az aktuális közösségvezetőnek, hogy jöjjenek a réshez, hoztak adományokat. Először két, majd újabb három ember jön. A rendőrök készségesek, hagyják, hogy beszélgessünk velük, ám közel nem tudunk lépni, mert további pengés drótok állják utunkat, ezek sem voltak itt még egy hónapja. Az afgán, nepáli, iráni és pakisztáni férfiak majdnem mindegyike beszél angolul. Ez egy szerencsés nap kommunikációs szempontból. Az iráni, idősebb férfi nehézipari mérnök, az afgán fiú valamilyen cégnél dolgozott, de – ahogy leírja – a tálibok megérkezte után nem volt maradása.

Nem mindig könnyű beszélgetni a menekültekkel, sokszor tapasztaltam, hogy bizalmatlanok. Nem tudják kivel állnak szemben, nem tudják, mennyire adhatják ki magukat, mennyire fogja ez befolyásolni további sorsukat. Ezen a napon azonban legalább ilyen falak nem voltak. Mintha beszélőre jöttünk volna egy börtönben, úgy sorakoztunk fel magyarok az egyik, menekültek a másik oldalon. Mindenki beszélt valakivel. Facebook- és email-címeket cserélünk. Az afgán fiú megkérdezte, hogy mi mit tudunk tenni értük Magyarországon. „Még nem tudom – válaszoltam. – De maradjunk kapcsolatban, úgy legalább van esély arra, hogy újra találkozunk.”

Miután elbúcsúzunk, Andrea Riccardi szavai jutnak eszembe, „csak egy közösség képes integrálni a bevándorlókat”. Most még csak egy álom Barcelona, most még csak egy álom a város, ahová keletről és nyugatról érkeznek a népek, hogy békében élhessenek. De álmodni muszáj.     

Nagy János