A barátunk volt! Búcsúzunk Scootertől, a Kálvin téri aluljáró lakójától

 

És nem is azé, aki fut

 

Pilinszky János:

Szent Lator

Törőcsik Marinak

 

Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián

túl a tetanuszon,

és messze túl szögeken, sebeken

se tárgy, se test

nyilvánosan

között

se ácsorgás

(behorpadt szentségtartó),

se röpülés

barát,

barátság mindörökre.

 

A Kálvin téren jött a hír, hogy feltámadt. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Meg hogy ki. Aztán ott ült, a kiszolgáltatottság tolókocsijában, vizeletszagúan, térdig csúszott magatehetetlenséggel, meg egy nagy plédnyi humorral az ölében, ami mindezt beborította. ’96 óta élt a Kálvin téren, de egy évre eltűnt, mindenki úgy tudta, hogy meghalt. Látszott a szemén, hogy nagy vagány. Meg az is, hogy hatalmas szíve van. „Ő Scooter” – mutatták be nekem a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség régebbi tagjai. De nem csak a becenevét tanultam meg aznap, hanem azt is, hogy mi az igazi jószívűség, mikor Scooter meg akart hívni kávéra abból a pár száz forintból, amit aznap összekoldult. Ő akart adni a szükségéből nekem, akinek bőségesen van. Azt hittem akkor legalábbis. Aztán ahogy a barátságunk mélyült, úgy értettem meg fokról-fokra, hogy mindig neki volt nagyobb a bősége, mindig én kaptam és tanultam többet a kapcsolatunkban. Az életről, emberségről, szeretetről. Nem csak adni, elfogadni, elfogadtatni azt. Sok év állami nevelés, börtön, utca, hiány, elutasítás után azoktól, akikre a legnagyobb szükség lett volna, minden pillanatáért meg kell küzdeni.

És tanultam Scootertől odafigyelni, odaadni, odaadónak lenni is. Úgy figyelt rám, hogy elég volt a 4-es metró liftüvegének tükrén meglátnia az arcom, előbb tudta, mi van velem, mint én magam, és addig kérdezett, míg el nem mondtam mindent. És mindig előbb adott másnak, akinek szüksége volt rá, mint magának, amije csak volt, abból mindenkinek adott, aki kért. És tudott kérni is. De sosem pénzt kért tőlem. Kért cigit, kért bocsánatot, kérte, hogy maradjak vele, kérte, hogy játsszak neki a trombitámon. És amikor az éjféli Il Silenzioért egy semmiből előkerülő járókelő felém nyújtott egy ezrest, és én játék közben Scooterre mutattam („neki adja”), ő elvette, aztán beledobta a táskámba. Sosem számolta a pénzét, sosem tartotta számon a dolgait, nem érdekelték azok a látszatértékek, amik szerint mi a mindennapjainkat éljük. Csodáltam és irigyeltem érte, hogy nem gyűjt magának, nem ragaszkodik semmihez, nem függ semmitől. Pedig gyűjtött ő. Úgy gyűjtött, hogy adott. És ragaszkodott ő, minden gyengesége ellenére foggal-körömmel ragaszkodott mindahhoz, amitől jó ember tudott maradni akkor is, amikor nem hogy jónak, de néha embernek sem tartották. És függött is ő. Tőlünk függött. És függött a múltjától és függött a függőségétől.

Volt bűne épp elég. Afféle szent lator volt. Csakhogy őt életében lepték be a legyek, kezdték el megenni a kukacok. Messze túl életfogytig hegesedő sebeken, de a tetanuszon innen halt meg. Egy hete kezdődött a végső agóniája. Egy szerdai napon szólt, hogy kukacok eszik a lábát. Tudtam, hogy körülbelül egy hónapja amputálták a nagylábujjait, és ahogy levettem a cipőjét, láttam, hogy százával hemzsegnek a sebben és a cipőben a kukacok. Be akartam vinni valahova, hogy tegyék rendbe, de azt mondta fél, hogy megverik. Sokszor hallottam, hogy a mentőautóban, civil kórházban időnként megvernek hajléktalanokat, de megbeszéltük, hogy a Dankó utcában nem kell ilyesmitől tartania, úgyhogy elindultunk oda. Útközben mondta, hogy inkább mégse menjünk be. Inni akart, innia kellett. Alapbetegsége volt az alkoholizmus, amiről sokan úgy gondolkodnak: ő választotta. De aki ismerte őt, vagy látott hozzá hasonló sorsokat, az tudja, hogy az alkoholizmus nem választott életmód, hanem súlyos betegség, ami nem egy szervet, hanem az akaraterőt támadja. Nem akart tehát továbbmenni. Mondtam neki, hogy ebbe bele is halhat. Azt mondta, nem érdekli. Mondtam neki, hogy engem viszont érdekel, és nekiindultam újra, de kiabált, nem engedte, hogy bevigyem.

Másnap kimentem kötszerrel, fertőtlenítővel, sok liter vízzel felszerelkezve, hogyha nem hagyja, hogy bevigyem, hát megcsinálom én. Mire kiértem, olyan állapotban volt, hogy nem volt kérdés, hívtam a mentőket. A földön feküdt, a lába felismerhetetlenre deformálódott (cipője már nem volt), mindenhol hemzsegtek rajta a kukacok. A tudata sem volt egészen tiszta. Több, mint három óra várakozás és négy segélyhívás, adatfelvétel után értek ki a mentők. Közben Scooter újra és újra elfelejtette, hogy mentőre várunk, és minden alkalommal megijedt, kérlelt, hogy ne hívjam ki őket, meg fogják verni, el is akart menekülni. Mondtam neki, hogy bemegyek vele. Akkor belenyugodott. A kiérkezett mentősök nagyon rendesek voltak, bevittek engem is vele. A Balesetiben sok órát vártunk, Scooter közben tudott aludni, amikor felocsúdott, mindig értem kiáltott, azt tudta, hogy mellette vagyok, de hogy hol vagyunk, mi történik, azt mindig újra el kellett neki mondani. Akkor kerültünk sorra, mikor már mindenki más végzett, azok is, akik utánunk jöttek. Kitisztították a sebét és bekötötték a lábát. Kérdeztem, hogy további kezelést nem igényel-e, azt mondták részükről ennyi. A hordágyról sem segítettek áttenni a tolókocsijába, nézték, ahogy egyedül próbálkozom, a teljesen kilátástalan helyzetben végül egy betört fejű munkásember lépett oda segíteni. Aztán kiraktak minket. Visszatoltam Scootert a Kálvin térre.

Szombaton mentünk ki újra egy barátommal, a kötés rajta volt, egész jó állapotban volt tudatilag is. Másnap szintén. Hétfőn este viszont borzasztó állapotban találtuk. A kocsijában ült, magára borulva, szólongattam, nem ébredt fel. A kötés a lábán volt, de látszott, hogy megint kukacok másznak rajta meg benne. Kihívtuk a mentőt. Két és fél órát vártunk, többször újra hívtuk őket. Közben Scooter magához tért, de nem volt tiszta a tudata. Az utolsó segélyhívásnál azt mondták, egy perc múlva ott vannak. Semmi. Nem jöttek ki aznap a mentők. Lefektettem aludni. Másnap mentem ki reggel. Scooter magánál volt, de nagy fájdalmai voltak. A mentők nem jönnek ki. Betoltam a Dankó utcai hajléktalan-szálló rendelőjébe. Ott viszont azt mondták, ők ezzel most nem tudnak mit kezdeni, vigyem máshova. Felhívtam az utcai diszpécserszolgálatot, hova tudom betolni, kik tudják esetleg beszállítani. Azt mondták, ez nem hozzájuk tartozik, nem tudnak segíteni, a mentőket hívjam. Mondtam, hogy hívom, de nem jönnek. De, ki kell jönniük, mondták. Azt én is tudtam, hogy ki kellene. Jobb megoldás híján visszatoltam a Kálvin térre, és kihívtam újra a mentőket. Scooter nem volt teljesen magánál az úton sem, újra és újra megkérdezte, most hova megyünk, mi történik. Aztán minden erejét vesztve elaludt. Vártam a mentőket. Aznap sem jöttek ki.

Szerda délutánra már nem csak a legyek, a darazsak is belepték. Mikor odaértem, a földön feküdt, rögtön a pulzusát tapintottam, felocsúdott, „Bogika!”, megörült nekem. Visszaültettem a kocsiba. Tudtam, hogy a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség már intézkedik, jönnek ki a Dankó utcaiak is, mi is, valahogy megoldjuk a helyzetet. Mire kiértünk a közösséggel, már értesültünk, hogy közben kijött a rendőrség, a mentők is, de nem voltak hajlandóak a közelébe menni, azt mondták, ezt ők így nem tudják kezelni, ehhez „felsőbb hatóság kell”. Péter, a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségből, mondta, hogy az ANTSZ-t kellene bevonni, közegészségügyi veszély miatt nekik muszáj lesz intézkedniük. Őket viszont 16 óra után nem lehetett hívni. Kihívtuk még egyszer a mentőket. Még kétszer. Mikor már éppen feladtuk volna, kijöttek. Scooter addigra lefeküdt aludni a földre. Nem akart bemenni velük semmi áron. A mentősök azt mondták, ez esetben ők nem tehetnek semmit. Nem nézték meg, elmentek. Világos volt, hogy akkor mindenképpen az ANTSZ lesz ennek a biztosabb és talán egyetlen útja, illetve Péter mondta, hogy a Szent István kórházban van egy ismerős orvos, aki felvenné esetleg Scootert az osztályára, belgyógyászatra, és bent lehetne akkor tartani. Az éjszaka miatt aggodalommal, de a másnap reggel miatt reménnyel indultunk haza, megbeszéltük, hogy én másnap reggel 8-ra kint leszek Scooter mellett, Péter meg közben telefonál az ANTSZ-nek.

7:40-re értem ki, azzal a hírrel fogadtak, hogy Scootert öt perce elvitték a mentők. Azonnal telefonáltam, hogy hova vitték be. Még nem tudták megmondani, még úton voltak. A harmadik hívásnál a mentőtiszt nagyon segítőkész volt, mondta, hogy ugyan osztályra még nem vették fel a beteget, de azt meg tudja nekem nézni, hogy a mentőkocsi, ami vitte, melyik kórházba ment be. A Szent Istvánba vitték. Gondviselésszerűen. Tudtam, hogy talán egyedül ott van esély bent tartatni. Rohantam be. Scooter hihetetlenül megörült nekem. Várakoztunk, végül betolták egy rendelőbe. Nem sokkal utána kirontott az orvosnő, és kifakadt a kollégáinak. Ő ezt nem hajlandó kezelni, hogy nézhet így ki valaki, az adatait sem tudják. Odaléptem hozzá, hogy én tudom az adatait. Bediktáltam őket. Azt mondta, akkor vesz egy nagy levegőt, beöltözik és megcsinálja, de utána teljes fertőtlenítést kér. Bement. Aztán megint ki. Hogy megnézték, és ez nem sebészeti eset, hanem bőrgyógyászati, át kell vinni a Mária utcába. Mondtam, hogy van egy orvos, aki vállalná itt a belgyógyászaton, muszáj utána visszahozni. A mentősök viszont mondták, hogy ha ők át is viszik ugyan, utána otthagyják, csináljak vele, amit akarok. Tudtam, hogy csak akkor van esély befektetni a hosszú távú megoldás reményével, ha a kórházban marad. Erősködtem, hogy hívják fel ezt a belgyógyászt itt. Közben a bőrgyógyászati klinika is azt mondta, oda ne vigyék, nem fogadják. Az ismerős belgyógyász valóban elvállalta. Átvittük, felvették az osztályra, ágyba fektették, úgy volt, hogy ott kap majd sebészeti ellátást is.

Odaültem az ágya mellé. Otthagytak minket. Egyszer bejött a belgyógyász, bemutatkozott, aztán elment, vártunk. Scooternek nagy fájdalmai voltak, látszott, hogy nagyon szenved, nehezen kapta a levegőt reggel óta. Egy darabig még szólongatott, hogy „Bogi!”, és ha kérdeztem: „Igen?”, akkor: „Jó…” Aztán csak nézett rám. Benne volt minden a tekintetében. Akkor halt meg, mikor megérkeztek az orvosok. A halála előtt egy órával mondtam neki: „Scooter, te már egyszer feltámadtál, túlélsz mindent”. De ő már akkor nem túlélni akart, nem ilyen életet akart. Megértettem, hogy a halálra támadt fel akkor. És hiszem, hogy most meghalt az igazi életre. És talán csak azt akarta, hogy elkísérjem, azért szólongatott az utolsó perceiben, csak arra volt szüksége, hogy mellette legyek, amikor átlép ezen a kapun. És bár méltatlannak érzem magam, végtelenül hálás vagyok érte, hogy mellette lehettem, hogy én kísérhettem el. Fél óráig próbálták újraéleszteni. De Scooter már nem jött vissza. Valahogy úgy szeretném egyszer én is, ahogy ő: nem akarni birtokolni semmit. De most csak szorongatom, ahogy utoljára kimondta a nevemet, az utolsó pillantását, mindent, amit a lényéből adott. Mi maradt utána? Egy szürke táska (azt is tőlem kapta). 6-8 öngyújtó. 100 forint, 170 cent. Csonka, elhasznált test. De nem, nem ez. Tudta, hogy ahova ő megy, oda nem vihető se tárgy, se test. És ő élte azt a paradoxont, amit annyian nem tudunk megérteni, hogy igazán azt vihetjük magunkkal, amit itt hagyunk. És mennyi mindent hagyott itt bennünk, ami elvehetetlen örökre, ami múlhatatlan érték!

Kérdeztem egyszer tőle, hogyha meghal, mit fog odafönt csinálni. Futni fog, mondta. Sokszor mesélte, hogy bajnok volt 400 méteres futásban. És vigasztalhatatlanul fájt neki, hogy elveszítette a lábait. Valahogy így fáj most nekünk is a hiánya. Megtántorít és lebénít. Pedig visszhangzik bennem, ahogy azt mondta egyszer, ha bárki fájdalmat okoz nekem, ő még a tolókocsit is elhagyja, nem tud lábra állni, de akkor röpülni fog, hogy vigyázzon rám mindenáron. Nevetve és meghatottan ácsorogtam mellette ép lábaimon. Most már se ácsorgás, se röpülés. Most már csak a futás. Nekünk meg a hűlt helye a Kálvin tér kövén. Hogy élt itt? Nyilvánosan. Közterületen életvitelszerűen. És hogy halt meg? Között. Szakterületek, hatáskörök rései között. És mégis – ami egyedül kitölthette a közöket – szeretetben. A barátunk volt. Barátság ez mindörökre.

Takács Bogi

Fotó: Merényi Zita