„Anya, ébredj fel!” – Meglátogattuk a balesetet szenvedett kurd menekülteket

„Anya, ébredj fel!” – Meglátogattuk a balesetet szenvedett kurd menekülteket

Felborult egy kisbusz október elején Királyhegyesnél, amikor sofőrje rendőri igazoltatás elől próbált menekülni. A kisbuszban 19-en voltak, a sofőr, aki az embercsempész volt és 18 kurd utasa. A balesetben az egyik utas, egy édesanya meghalt, egy másik édesanya életveszélyes állapotban, kómában van, sokan megsérültek, többen súlyosan – ezt tudjuk a hírekből és elindultunk, hogy megismerjük azokat a felnőtteket és gyerekeket, akiket még mindig a kórházakban ápolnak.

November 18-án kora reggel, a Sant’Egidio Közösség egy fiatal tagjával, és két gyermekemmel útnak indultunk, hogy megkeressük őket, mert azt hallottuk, hogy vannak közöttük kiskorúak, és az ENSZ menekültügyi szervezetén kívül szinte senki sem látogatja őket. Olvastuk, hogy Orosházán egy keresztény hölgy nyújtott támogatást, ezért Makóra és Szegedre akartunk eljutni. Szegedre érve megtudtuk, hogy a 40-50 év körüli édesanyát szombaton hajnalban egy másik kórház elfekvő osztályára szállították. Két gyermeke, az ötéves Alina és a húszéves Feisal, amikor tehetik, vele vannak. 

Az említett klinika geriátriai osztályán meg is találtuk Hannát, aki mellett ott volt két gyermeke. Alina Hanna kezét simogatta és beszélt hozzá. A kis Alinát gyermekeim és közösségünk fiatal tagja pártfogásukba vették, én ezalatt Feisallal és egy őt segítő kurd tolmáccsal beléptem a kórterembe. Hanna haldokló betegek között feküdt, feje be volt kötve, egy csövön keresztül lélegzett. Kértem a tolmácsot, hogy fordítsa, amit mondok. A tolmács is látta, hogy Hanna alszik, de engedelmesen előrehajolva, egészen közel a beteg füléhez, ismételte kurd nyelven, amit neki mondtam: „Hanna, én János vagyok, hallottuk, hogy mi történt magával, ezért eljöttünk, hogy meglátogassuk. Nagyon szépek a gyermekei! Tudom, hogy most küzd az életéért, és nincs ereje beszélni, de szeretném, ha tudná, hogy imádkozunk magáért. A gyerekeinek nagy szüksége van magára. Imádkozunk magáért, és másokat is meg fogok kérni, hogy ugyanezt tegyék.”

Hiszek az imádság erejében, a Katolikus Egyház aznapi evangéliumi olvasmánya (Lk 18, 1-8) éppen arról szólt, hogy Isten meghallgatja azokat, akik őt állhatatosan kérik. Amíg Hannához beszéltem, Feisal, a fia kiment, hogy az orvostól érdeklődjön édesanyja állapota felől. Mikor visszajött, azt mondta, az orvos nem biztatta, lehet, hogy nem fog felébredni. Feisal tekintete fáradt, szomorú, kicsit az az érzésem, mintha nem lenne teljesen jelen. Látszik rajta, hogy ereje végén van. Nem is kérdi, miért jöttünk, kik vagyunk. Kiderül, hogy kicsit ért angolul is. „Feisal, mire lenne szükséged?”  Kabát, és nadrág, mutatja. „Gyere, akkor menjünk el a közeli áruházba, vegyünk neked kabátot és nadrágot. A húgodnak nem kell semmi?” De, talán neki is egy nadrág, kabátja van. Öt percen belül az áruházban vagyunk. A gyerekek mutogatva, de mégis viszonylag könnyen megérti egymást. Amíg Feisallal kabátot és nadrágot keresünk, addig a kicsik az áruház minivasútjánál játszanak.  Alina mosolya most egy kicsit önfeledtebb.  

Feisal kistermetű, az S-es méret is nagy rá. Nem válogat sokáig. De örülök, hogy a nadrágból a koptatottat választja: annyira nem fásult, hogy minden mindegy legyen. Természetesen Alináról sem feledkezünk meg. Amikor a kasszától eljövünk, Feisal elérzékenyül, akkor érzem, hogy jelen van, találkozunk. Szívére teszi a kezét és meghajol. – „Nagyon köszönöm. Az Isten áldja meg magát. Nagyon köszönöm.” Látom fiatal arcát, ahogy egy pillanatra elönti a hála öröme. 

Visszavisszük a kórházba őket. Útközben angolul pötyögünk. Feisal elmondja, hogy Irakban, amíg meg nem érkezett meg az ISIS, történelmet tanult, elsőéves volt az egyetemen. Jazidi vallású, üldözött a hazájában. Miután a házukat lerombolták, elhatározták, hogy Németországba mennek nagyobbik testvérükhöz. Részletekbe nincs időnk belemenni, és azt sem akarom, hogy a velem való beszélgetést vallatásnak élje meg. Búcsúzóul kérem, hogy készíthessünk egy képet. Örömmel mond igent.

Feisalnak is megígérem, hogy imádkozni fogunk értük és édesanyjukért mindennap. Azt kérem, hogy aki olvassa ezeket a sorokat, az tegyen hasonlóképpen, vagy gondoljon rájuk jókívánságokkal a szívében és képzelje el, hogy lélekben ott van Alina mellett, aki nap mint nap édesanyja kezét simogatja, s vele együtt biztatja, hogy ébredjen fel.

Miután Feisaltól és Alinától elköszöntünk egy látogatásra még maradt időnk. Makóra nem mentünk, mert kiderült, hogy az a fiú, aki a baleset következtében lebénult, már nincs a makói kórházban. Kapott ugyanis kerekesszéket, s így már mozdítható állapotba került. A hatóságok visszavitték Romániába. Egy 12 éves kislányt, Jázmint, azonban még meglátogathatjuk.

Jázmin 4 műtéten esett át, vele egy harmadik helyen találkozunk. Járókerettel mozog. A kurd tolmács felajánlja, hogy itt is a segítségünkre lesz. Jázminról nem készíthetünk képet, mert nem nagykorú. Feisallal és Alinával más volt a helyzet. Feisal beleegyezését adta, hogy róla és húgáról képet készítsünk. Jázmin kiegyensúlyozott benyomást tesz ránk. Közösségünk fiatal tagja és gyermekeim egyenként adják át az apró ajándékokat, amelyeket neki hoztunk. Vonalzók és minták, festék, képeskönyvek, kártya, kirakó, és gyümölcsök. Jázmin mosolyog, nagyon köszöni a finomságokat és a hasznos eszközöket. Úgy értesülünk, hogy Jázminnak vannak rokonai Németországban, és talán jönnek érte. Megint eszembe jutnak Feisal és Alina, ha anyukájuk nem ébred fel többé, teljesen magukra maradnak, egyedül lesznek ebben a világban.  Még egyszer kérem, aki teheti, mondjon el egy fohászt Hannáért.

Nagy János