A barátság nem ismer határokat – Meglátogattuk Vámosszabadiban az afgán menekülteket

A nemzetközi szolidaritás különleges példájaként, több jóakaratú ember összefogásaként meglátogattuk a Magyarországra érkezett afgán menekülteket a vámosszabadi tábornál

Múlt vasárnap a még félig szunyókáló városban, a nemrég bezárt éjszakai szórakozóhelyek szomszédságában, a belváros egyik elegáns lakásában különös társaság verődött össze: egy '56-os magyar menekültek magyarul semmit nem tudó ausztrál lánya, egy amerikai nő, egy eredendően tadzsik, Üzbegisztánból érkezett muszlim lány, egy mosolygós fiatal japán nő, egy magyar katolikus szerzetesnővér, egy Afganisztánból tíz éve nem éppen legális úton, rengeteg viszontagságot elszenvedve érkezett fiatalember, aki már kiválóan beszél magyarul, és a Sant'Egidio Közösség egyik tagja...

A MOL Limo Mercédeszét és a jobb időket megélt üzletemberi bőrüléses hibridet csordultig telepakoltuk gondosan válogatott férfi, női, gyerekruhákkal, cipőkkel, fehérneművel, sálakkal, vastag pulóverekkel, kabátokkal. Aztán útra keltünk a Győrtől távol eső, helyijáratú autóbusszal is csak a szomszédos településről gyalog megközelíthető vámosszabadi befogadótáborba (az ott élő menekülteket naponta kétszer különbusz beviszi Győrbe, ami nagyon jó, de pl. látogatóba menni kizárólag csak autóval lehet hozzájuk).

Különleges ruhabörzét rögtönöztünk a szögesdróttal körülvett tábor előtt a földön, és már sereglettek is az első érdeklődők: fejkendős asszonyok, kíváncsi gyerekek, bátrabb férfiak. Mint az az igen derűs, magyarul meglepetésünkre kiválóan beszélő, folyton mosolygó idősebb úr is, akivel nem lehetett nem összebarátkozni rögtön, már az első pillanatban. Kiderült, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult 30 éve, majd Afganisztánban dolgozott, az utóbbi időkben segítve az ott lévő magyarokat. Fiával és 15 éves unokájával érkezett, a felesége sajnos nagyon távol volt a kabuli reptér lezárásakor és nem ért oda időben a géphez... 

A fiatalok inkább Németországba mennének tovább, mint a már ebből a táborból az elmúlt hetekben továbbindult legalább száz ember. De van, aki Franciaországba, sőt az Egyesült Államokba készülne, a már ott élő rokonaikhoz. Afganisztánból eddig is sokan elmenekültek, a több mint negyven éve tartó polgárháborús viszonyok miatt. Sokan azok közül, akikkel beszélni tudtunk, nem is tudják pontosan, mi vár rájuk, mik a kilátásaik itt, vagy nyugatabbra, de inkább indulnának. 

A velünk érkezett, már tíz éve Budapesten lévő afgán barátunk nagyon sok hasznos, gyakorlati tanáccsal tudott szolgálni nekik a beilleszkedés, letelepedés kérdéseit illetően, és jó szívvel mondta, hogy maradjanak itt, nagyon jó szívű, rendes emberek között élhetnek Magyarországon! Erről tett nagyon szép keresztény tanúságot Iránból érkezett barátunk is, aki több mint 500 napot töltött a röszkei tranzitzóna börtönkörülményei között 10 éves fiával, majd ugyanebben a most meglátogatott vámosszabadi táborban várta a menekültstátuszt. Most pedig elsők között érezte annak fontosságát, hogy miután saját fia végre iskolába járhat, barátai lehetnek, focizhat, a győri Hajnalcsillag baptista gyülekezet jóvoltából lakhatáshoz, befogadáshoz juthattak Győrben, eljöjjön és az afgán gyerekeknek próbáljon meg segíteni, számukra a jobb jövő lehetőségét, reménységét közvetíteni. És főleg örömet okozni, játékkal, dallal, egyszerű eszközökkel ott a tábor előtt, a semmi szélén...

Nagyon különleges nap volt ez! Mi, egymás számára eddig nagyrészt ismeretlen segítők olyan egyértelmű összhangban dolgoztunk, segítettünk, szolgáltunk együtt, amilyet ritkán tapasztalni. Nagyon szép találkozásaink voltak, nagyon kedves és nyitott férfiakkal és nőkkel beszélgethettünk, akik igen hálásak voltak azért a kevés dologért, amit adni tudtunk nekik: őszi-téli ruhákat, pár tíz kilogramm krumplit, a baptisták jóvoltából rizst és olajat, a gyerekeknek afgán barátunk által sütött süteményt, szilvát, és némi édességet. És legfőképpen barátságot, reményt, hogy befogadó társadalomra lelnek, hogy tudunk nekik segíteni az ügyeik intézésében, ha végre kiderül mi lesz a sorsuk, hogy talán tudunk munkát találni, elsőként főleg azoknak, akik beszélnek már egy kicsit magyarul, vagy jól beszélnek angolul. Mert több magyarul megszólaló férfit is találtunk! 4 gyerekes családapákat, akik közül Lukács, aki már magyar nevet is választott magának, és egyből vendégül is akart látni bennünket, viszonozva a látogatásunkat. Felesége afgán teát főzött, paradicsomos-hagymás csípős omlettet készített, és rögtönözve megterítettek egy pokróccal, bögrékkel az út széli betonpárkányon. Mi, akik ennivalót és segítséget akartunk vinni számukra, hirtelen egy vendégségben találtuk magunkat! :)

Az asszonyok is nagyon barátságosak voltak. Akik tudtak közülük angolul szívesen beszélgettek velünk, de a még csak saját, helyi nyelveken beszélők is örömmel maradtak társaságunkban, hol angolul, hol fársziul, hol magyarul és dari nyelven tudók segítségét igénybe vége építve új kapcsolatokat. Találkoztunk Afganisztán különböző részeiről, a fővárosból és sok vidéki helyről érkezett, nagyon különböző sorsú családokkal, hazara kisebbséghez tartozó, egyedül érkezett színész-orvosnővel; a COVID-részlegen dolgozott férfi ápolóval; magyar végzettségű mérnökkel; magas rangú korábbi katonatiszttel, aki igen szerény és derűs módon fogadta új sorsát, mint egy tinédzser, fülhallgatóval a fülében, de afgán népzenét hallgatva; angolul kiválóan beszélő fogorvosnővel; sőt még testépítő edzővel is! Nagyon sokszínű társaság gyűlt össze ezen a ragyogó októberi vasárnapon Vámosszabadi szélén, ott a tábor előtt, a pusztában a világ minden részéről. Amerikából, Ázsiából, Ausztráliából, Európából. 

És bár nagy dolgok talán nem történtek, mégis gyönyörű nap volt ez, alig akartunk hazaindulni, alig akartak elengedni minket. A mosolyok, a bizalom, a derű, a hálás köszönet napja, nagyon egyszerű és őszinte gesztusok által. Olyan nagy öröm mindannyiunk számára, amely nem ismert határokat, amely reménnyel tekint a jövőbe, ahol morzsái sem voltak jelen a félememnek, a rasszizmusnak, az erőszaknak, az előítéleteknek. Egy új nép, a békés közös jövő lehetősége.

Körtvélyessy Mónika