Újraindult a „Szerdánként száz gyümölcs”-akció

 

Hogy a földi élet körülöttünk ne váljon pokollá

 

(A fotó illusztráció, forrása: Peaceblog.co)

Monor nem nagy város, családias, látásból mindenki sokakat ismer. Amikor először hívtuk meg a szegényeket közös ebédre, nagyon meglepődtünk: azt a sok embert, aki összegyűlt az első vasárnapi ebédekre, soha nem láttuk korábban. Kis kuckókban húzódnak meg, a legtöbbjüknek van hol laknia, düledező házban, kicsiny szobában, a pincesoron, a város szélén omladozó putrikban, elhagyott bakterházban…Sok ilyen helyet láttam az elmúlt tíz évben, mégis újra és újra szomorúsággal tölt, milyen embertelen körülmények között élnek ezek az emberek, akik ma már a barátaink. Ma elmentünk egy tragikus sorsú, mégis életvidám asszonyhoz és két férfihez, akik egy háznak nemigen nevezhető vityillóban élnek a szeméttelephez közel. Mintha a szeméttelep folytatása lenne a feléjük vezető út, pedig csodás táj is lehetne, kökénybokrokkal határolt ösvény, a bokrok előtt azonban végig sorakozik a lerakott hulladék, babakocsik, matrac, felesleges limlomok. Milyen jó lenne eltakarítani és élhetőbbé tenni az életüket! Nekik talán nem ez a legfontosabb és nem is tudják, milyen más szép helyen élni, de hátha egyszer nekünk sikerül szebbé varázsolni ezt a környéket! Mennyi álom születik ezeket a helyeket látva, és aztán múlik el lassan az idővel, mert a hétköznapi szükségletek is olyan nagyok, hogy felemésztik az erőt. Most is csak ennivalót vittünk a hétvégére. Nekik és másoknak, akik sokszor a hétvégén éhesek, mert nincs szociális alapon juttatott ebéd, és a napidíj is elfogyott már pénteken. Volt, aki panaszkodott, hogy két egész napot dolgozott és nem fizették ki...

Kéthetente főztünk a karanténidőszak második felétől, és egyre többen jöttek, a szokásos húsz-huszonöt vendégünk helyett negyvenen, és még az otthon maradottaknak is vittek. Próbálunk lépést tartani az igénnyel, de növekednünk kell, hiszen nincsenek nagy támogatóink, nem készen kapjuk az ételt. Megtanultunk ötven emberre főzni, és bár szeretnénk leülni velük együtt, hogy mint a járvány előtt, közösen beszélgetve együk meg, most csak kiosztani tudjuk. De már az az együtt töltött egy óra is értékes mindannyiunk számára: a találkozások öröme, a beszélgetések… érezni, ahogyan velük együtt válunk egy közösséggé, Isten nagy népévé. Hiányoznak az imádságok, a vendégeinknek is, talán legközelebb már bemehetünk a templomba, betartva az egészségügyi előírásokat.

Jönnek az ebédért, most már tudjuk, honnan, ki szelíden, alázatosan, ki harsány vidámsággal, ki követelőzve. de nem bántódunk meg, hiszen miért jár nekünk a jó és miért nem jár neki, mi sem értjük. Már nem lep meg az arcuk, nem a homályból bukkannak elő, otthonossá vált számukra a templom környéke, hiszen ott találkozunk vasárnaponként, családias hangulatban. Karcsi, Borika, Feri, Laci, Mária, Gyula, Lajos, és még sok-sok név, már mindenki mögött ott van a története, tragédiák, álmok, és sok örömteli találkozás. 

„A keresztények azért tesznek jót, mert félnek a pokoltól?” – kérdezte a lassan 15 éves, okos, kérdésekkel és kétségekkel teli lányom a minap. „Inkább azért, hogy a földi élet körülöttünk ne váljon pokollá” – válaszoltam. „Milyen jó válasz!” – mondta a nagy kritikus, akinek általában soha semmilyen válasz nem elég jó, többet vár, kielégítethetetetlen kíváncsisággal keresi az igazságot. Talán ennek a válasznak olyan súlya és aktualitása volt, amit ő is érzett ezeken a találkozásokon a szegényekkel, de a saját közegében, a felnövő nemzedék köreiben is. Bárcsak többet tehetnénk azért, hogy az élet körülöttünk Isten országához, és ezekben a vityillókban sem a földi pokolhoz hasonlítson!

Thullner Zsuzsa

Jézussal az utcán, otthon

Múlt vasárnap újból felkerestük utcán élő barátainkat meleg ebéddel, süteménnyel és üdítővel Budapest több pontján, a Móricz Zsigmond körtéren, a Deák téren, a Kálvin téren, a Blaha Lujza téren és a Boráros téren. Ezek az alkalmak általában nemcsak az ételosztásról, hanem baráti találkozásokról és új ismeretségekről is szólnak. Igyekszünk szóba elegyedni azokkal, akik erre nyitottak, bemutatkozni és meg is jegyezni a neveket, mert valóban sokat jelenthet egy, a társadalom peremén élő embernek, ha a legközelebbi találkozáskor már a nevén szólítva köszöntjük. 

Útban a Blaha felé, a Rákóczi úton találkoztunk egy nagyon barátságos házaspárral. Erika és István visszatérő vendégei ezeknek az utcai ebédeknek, és mindig örömmel fogadnak minket. Most is váltottunk pár szót, és én elmondtam nekik, hogy épp a térre tartunk, de nem tudjuk, vajon hányan lesznek kint a nagy hőségben. Erre István mondta, hogy előbb mindenképp térjünk be a közeli utcába, mert ott van két "öregúr," akik örülnének az ételnek. El is kísért minket, hogy biztosan megtaláljuk őket.

Egy elhagyott kapualjban ült Bandi és Zoli, a két jóbarát, és tényleg nagyon megörültek a váratlanul érkező ebédnek. Amolyan öregemberesen civakodtak egymással, de megnyugtattak, hogy nagyon jóban vannak, és ők már csak így beszélgetnek – mi meg igyekeztünk felvenni a humor fonalát. Észrevettük, hogy felettük egy nagyon szép feszület van. Megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e, mire ők mondták, hogyha már fotózok, akkor ők is szeretnének rajta lenni. Mesélték, hogy egy környéken lakó ismerősüktől kapták a feszületet, és ott van a legjobb helyen, a fejük felett a ház falán. Hogy a többi étel ne hűljön ki, gyorsan elköszöntünk, és továbbmentünk a térre.

A szolgálat végeztével, miután az utolsó adag ebéd is elfogyott, hazafelé a villamoson elővettem a telefonom, és megnéztem a Bandiról és Zoliról készült képeket. Eszembe jutott, hogy milyen szép tanítást kaptunk aznap tőlük. Bár nincs sok mindenük, és fedél sincs a fejük felett, két nagyon fontos dolognak mégis a birtokában vannak, amelyekre nekünk, jómódban élő embereknek is nagy szükségünk van: ott van a barátságuk, és Jézus a lakótársuk. Így vannak ők hajlék nélkül valahogy mégis otthon.






Nemes Anita

Ki ne szeretné azokat a nyugalmas, olykor már unalmas délutánokat, mikor az embernek semmi dolga nincsen, megebédel otthon a családjával, aztán sziesztázik egy jót a kajakómában, esetleg tévét néz vagy olvas? Legtöbbünk valószínűleg már élt meg ilyet, sőt talán rendszeres is sokunk életében. De sajnos nem mindenkiében. Közösségünknek sok szegény barátja van, akik nemhogy heti, de havi szinten sem engedhetik meg maguknak, hogy gondtalanul jóllakjanak. A hajléktalanok az utcán, sokszor a földön ülve esznek, ha egyáltalán van mit, és akkor sem laknak mindig jól, épp úgy, ahogy az – egyébként lakásokban élő – szegény családok sem. Éppen ezért szokásunk, hogy a szerda esti utcai látogatások mellett minden hónap egyik vasárnapján együtt ebédelünk szegény barátainkkal. Általában zárt térben – mondjuk egy közösségi házban, egy művelődési központban vagy egy templomban –, asztalok mellett látjuk vendégül őket, hogy kényelmesen, leülve, méltóságteljesen fogyaszthassák el az ételt. Méltóságteljesen, hogy embernek érezhessék magukat azok is, akiket egyébként sokszor nem vesznek emberszámba. Ebéd után valamilyen műsorral lepjük meg őket – például egy gitárjátékkal vagy egy énekkel. Néha mi adunk elő valamit, van, hogy vendéget hívunk, és olyan is van, hogy ők maguk lépnek fel egymásnak – Korom Balázs például rendszeresen felolvassa legfrissebb verseit!

Nagyon szomorúak vagyunk, hogy a járvány miatt ezt most nem tehetjük meg. Még titokban sem kísérletezünk ezzel, mert annál jobban szeretjük barátainkat, mint hogy ilyen magas fertőzésveszélynek tegyük ki őket. Kérdezgetik is mindig szerdánként, hogy mikor lesz már vasárnapi ebéd? Mikor márciusban bevezették a korlátozásokat, hirtelen érte őket is, minket is a hír, hogy nem ülhetünk össze. Abban a hónapban el is maradt az ebéd. Utána megszerveztük magunkat, és elhatároztuk, hogy bárhogy is, de pótolni fogjuk a kieső vasárnapokat, legalább étel terén. Azóta kétszer vittünk nekik ebédet, a hajléktalanoknak az utcára, a szegény családoknak otthonaikba. Igaz, fellépést nem tudtunk nyújtani, és beszélgetni sem tudtunk sokat, de legalább meleg étellel megörvendeztethettük őket.

Először áprilisban, húsvét alkalmából mentünk. Akkor mi magunk főztünk, s azt raktuk el nekik dobozokba, egy kis gyümölcslét és süteményt csomagolva mellé. Emlékszem, mi krumplipürét főztünk itthon, olyan mennyiségben, mint még soha. 10 kg burgonyát pucoltunk meg a lakótársammal – aki szintén a közösség tagja –, azt több részletben főztem meg és nyomkodtam össze, aztán a testvéremmel és feleségével – szintén közösségtagok – sonkát raktunk mellé. És ez csak a Kálvin tériek 30-40 adagja volt… Sok munka volt, de megérte! Nagyon hálás volt mindenki, akinek adtunk meleg ételt.

A következő, május végi alkalom azért már egyszerűbb volt. A Károlyi étteremből hoztunk összesen 140 adag tarhonyás húst, azt vittük ki barátainknak a szokásos budapesti csomópontokba (Deák, Astoria, Ferenciek, Kálvin, Blaha, Boráros, Móricz) és a szegény családoknak otthonaikba. Persze raktunk mellé most is még ezt-azt, gyümölcslevet, süteményt. Most már beszélgetni is egy picit többet tudtunk. Meglepően jókedvű volt mindenki, az idő is jó volt; egészen idilli vasárnapot töltöttünk. Ezúttal önkéntesek is tartottak velünk, akiknek köszönjük odaadó lelkesedésüket, segítségüket és barátságukat felénk és barátaink felé! Nélkülük biztosan nem valósulhatott volna meg ez a vasárnapi ebéd.

Monori közösségünk szintén múlt vasárnap látta el helyi szegény barátainkat húslevessel és csirkepörkölttel. Nagyon sokan mentek hozzájuk. Általában 20-25 adagot visznek el tőlük, most viszont éppen, hogy elég volt 35 adag.

Nem tudjuk, meddig tart még a járvány, meddig lesznek még korlátozások, de mi reméljük, hogy nem sokáig, és hamarosan több időt tölthetünk majd barátainkkal. Ki tudja, talán a közeljövőben már újra asztaloknál, műsor kíséretében ebédelhetünk együtt…

Gyarmati Kristóf

Az elmulaszott pillanatok néha visszatérnek

 

A Sant’Egidio közösség fiataljai (gimnazisták és általános iskolások) rendszeresen járnak idősek otthonában élő néniket és bácsikat látogatni. Beszélgetnek, együtt zenélnek, táncolnak, uzsonnáznak. Most a koronavírus járvány idején ezek a találkozások lehetetlenné váltak, és nagyon hiányoznak az időseknek és a gyerekeknek egyaránt. 

Az idősek otthonából érkező első hírek azok voltak, hogy a karantén miatt csak leveleket, csomagokat lehet bejuttatni, a személyes találkozás nem lehetséges. Ezért elhatároztuk, hogy minden gyerek készít egy rajzot és ír egy levelet az idős barátjának. Mire a levelekkel elkészültek a gyerekeim, és eljutottunk oda, hogy bevigyük az időseknek, több idős is megbetegedett, kórházba került.

Mi egy néninek és egy bácsinak készítettünk levelet és rajzot, de csak az egyiküknek tudtuk beadni. A néni addigra már kórházba került. Szomorúan hazaballagtunk. Elhatároztuk, hogy mindennap 3 órakor imádkozunk érte és minden idősért, aki megbetegedett ebben a járványban. A hetek múltak. Néhány napja jó hírt kaptunk. Az ismerős néni meggyógyult, és visszatért az idősek otthonába. Elővettük a könyvszekrényben pihenő levelet a rajzzal, és most újra megpróbáljuk bejuttatni neki.

Klemencz Zsuzsa

SZEGÉNYEK ANGYALAI

Szeretnél egy hajléktalan ember, egy magányos idős, egy szegény család, gyermek karácsonyi angyala lenni?

A Sant’Egidio közösség minden évben december 25-én Budapesten, Pécsen, Monoron és Győrben karácsonyi ebédet szervez hajléktalanok, rászorulók, intézetben élő idősek, szegény gyerekek és családjaik részére. A finom ünnepi ebéd mellett ajándékokkal is meglepjük szegény barátainkat, ehhez kérjük a felajánlásodat. Az ünnepen csak szép, új tárgyakat adunk, amit mi magunk is szívesen fogadnánk. Az űrlapon jelezheted, ha ajándékot szeretnél küldeni, vagy támogatni szeretnéd egy rászoruló karácsonyi ebédjét.

Miután feliratkoztál, információkat küldünk egy szegény emberről, akinek elkészítheted a csomagot és elküldheted postán, vagy elhozhatod személyesen.

Hogyan lehetsz karácsonyi angyal?

1. Töltsd ki az űrlapot és 1-2 napon belül válaszolunk a megadott címre.
Ide kattints: ŰRLAP

2. E-mailben tájékoztatunk téged arról, kinek küldhetsz ajándékot és ő minek örülne a legjobban.

Ha pénzadománnyal szeretnéd támogatni egy vagy több ember ebédjét, a következő számlaszámon várjuk adományodat:

Kultúra és Segélyegylet Alapítvány, 12001008-00110054-00100004

Köszönjük szépen!

A Sant’Egidio Közösség és a Fiatalok a békéért mozgalom tagjai

A Sant’Egidio közösségben 1982-ben szervezték az első karácsonyi ebédet a római Santa Maria in Trastevere-bazilikában, akkor húsz ember vett részt az ünnepségen. A szegényekkel együtt elköltött karácsonyi ebéd azóta hagyomány lett, most már évente több mint hétszáz városban terítettek asztalt az ünnepre. Együtt ünnepel szegény és gazdag, fiatal és idős, együtt ünnepelnek az intézetekben a magányos idősekkel, a szállásokon menekültekkel, a börtönökben a rabokkal.

Budapesten, Pécsen, Monoron és Győrben minden évben nagy öröm az ebéden részt venni vendégként és segítőként. Karácsony másképp! – szoktuk mondani és hívni az embereket, a fiatalokat, hogy ünnepeljenek másképp, együtt a szegényekkel, a magányosokkal, akik ezen a napon a leginkább elhagyatottak. Álljon itt néhány kép arról, milyen örömben telik december 25-e a szegényekkel:

Isten éltessen, Balázs!

 

Az utcán, a Móricz Zsigmond körtéren köszöntöttük fel Balázst. Balázs az utcán él, feleségével Ildivel, akivel mindenben: jóban - rosszban társak. Hű társak. 

Utcán élnek évek óta, mindent az utcán élnek meg: szerelmet, barátságot, éhséget, túlélést... ők tényleg túlélnek.

Nagyon szerethetőek együtt, ha találkozunk mindig van egy érdekes sztorijuk, egy megvalósításra váró tervük és Balázs szép, saját költésű versei, amellyel rádöbbenti hallgatóját az élet értelmére.

Balázs 49 éves lett. Isten éltessen, boldog születésnapot kívánunk!

Rudik Márta