Napló Leszboszról - 1. rész

Ahogy arról már korábban beszámoltunk két rövid posztban, a Sant’Egidio közösség idén nyáron is missziót szervezett a görögországi Leszbosz szigetén található menekülttáborba, amelyben magyarországi önkéntesek egy csoportja is részt vett. Az alábbiakban naplószerűn idézi fel élményeit Gáspár Marci, a magyar önkéntes csapat tagja.

Leszboszra a menekült emberek többsége gumicsónakkal érkezik, majd sátorban vagy konténerben lakik hónapokon, akár éveken keresztül. Eközben a gyermekek kiesnek az oktatásból, a felnőttek nem dolgozhatnak, ezért „a legnagyobb probléma az unalom” - fogalmazta meg sokak helyzetét Eddy, egy fiatal, Sierra Leonéből menekült férfi. Az unalom és a tehetetlenség lassan felemészti a hitet és reményt az emberekben, ezért a Sant’Egidio és néhány más szervezet is igyekszik segíteni a táborlakók helyzetét oktatással, játékkal, önkéntes munka lehetőségével.

Szombaton egy közös kiránduláson vettünk részt kb. 30, főként Afrikából menekült barátunkkal. Meglátogattuk Agiasost, a sziget belső részében, olajligetekkel borított hegyek között fekvő, apró, festői települést. Az ebédünket egy piknikezésre kijelölt helyen, feketefenyők árnyékában fogyasztottuk el, majd a fiatal afrikai anyukák (többségük Kinshasa-Kongóból) egy magával ragadóan vidám, energikus acapellába és táncba kezdtek, amihez szívesen csatlakoztunk. A Kolpos Gerasnál zárult a napunk, ami Leszbosz keleti tengeröble. Felfrissítettük magunkat a hűvös, sós vízben, miközben megjelenésünkkel – finoman szólva – nem kis meglepetést okoztunk a helyi lakosok számára, akik bizonyára szokásos szombat délutáni programjukat töltötték a parton – strandröplabdázással, napozással, úszással. Itt csatlakoztak hozzánk afgán „tolmácsaink” közül néhányan: fiatal barátaink, akik maguk is menekültek, de angoltudásuknak nagy hasznát vettük, hiszen az afgán menekültek a farszi (perzsa) és a pashtu nyelven kívül európai nyelvet nemigen beszélnek. Volt, aki most volt életében először strandon...

A szabadidőt talán feltétlenül jó dolognak szoktuk gondolni hétköznapjainkban, de semmiképp sem valami olyannak, ami nyomasztó és kimerítő lehet; pedig a „szabadság” korlátok – vagy helyesebben fogódzók – nélkül teljesen felemésztheti az embert, ha már nem képes hittel, reménnyel fordulni az aktualitás sivár (vagy akár gazdagságot jelentő) tényeihez. A munka, a tanulás, az értelmes kikapcsolódás méltóságot ad. Felszabadít, ha megtaláljuk személyes önátadásunk helyes módját, arányait, hiszen tudjuk, „aki […] elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Mt 10,39). Bárcsak többen és többen adhatnák (át) életüket méltóbb célokért és méltóbb körülmények között.

Fotó: Gáspár Márton

A barátunk volt! Búcsúzunk Scootertől, a Kálvin téri aluljáró lakójától

 

És nem is azé, aki fut

 

Pilinszky János:

Szent Lator

Törőcsik Marinak

 

Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián

túl a tetanuszon,

és messze túl szögeken, sebeken

se tárgy, se test

nyilvánosan

között

se ácsorgás

(behorpadt szentségtartó),

se röpülés

barát,

barátság mindörökre.

 

A Kálvin téren jött a hír, hogy feltámadt. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Meg hogy ki. Aztán ott ült, a kiszolgáltatottság tolókocsijában, vizeletszagúan, térdig csúszott magatehetetlenséggel, meg egy nagy plédnyi humorral az ölében, ami mindezt beborította. ’96 óta élt a Kálvin téren, de egy évre eltűnt, mindenki úgy tudta, hogy meghalt. Látszott a szemén, hogy nagy vagány. Meg az is, hogy hatalmas szíve van. „Ő Scooter” – mutatták be nekem a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség régebbi tagjai. De nem csak a becenevét tanultam meg aznap, hanem azt is, hogy mi az igazi jószívűség, mikor Scooter meg akart hívni kávéra abból a pár száz forintból, amit aznap összekoldult. Ő akart adni a szükségéből nekem, akinek bőségesen van. Azt hittem akkor legalábbis. Aztán ahogy a barátságunk mélyült, úgy értettem meg fokról-fokra, hogy mindig neki volt nagyobb a bősége, mindig én kaptam és tanultam többet a kapcsolatunkban. Az életről, emberségről, szeretetről. Nem csak adni, elfogadni, elfogadtatni azt. Sok év állami nevelés, börtön, utca, hiány, elutasítás után azoktól, akikre a legnagyobb szükség lett volna, minden pillanatáért meg kell küzdeni.

És tanultam Scootertől odafigyelni, odaadni, odaadónak lenni is. Úgy figyelt rám, hogy elég volt a 4-es metró liftüvegének tükrén meglátnia az arcom, előbb tudta, mi van velem, mint én magam, és addig kérdezett, míg el nem mondtam mindent. És mindig előbb adott másnak, akinek szüksége volt rá, mint magának, amije csak volt, abból mindenkinek adott, aki kért. És tudott kérni is. De sosem pénzt kért tőlem. Kért cigit, kért bocsánatot, kérte, hogy maradjak vele, kérte, hogy játsszak neki a trombitámon. És amikor az éjféli Il Silenzioért egy semmiből előkerülő járókelő felém nyújtott egy ezrest, és én játék közben Scooterre mutattam („neki adja”), ő elvette, aztán beledobta a táskámba. Sosem számolta a pénzét, sosem tartotta számon a dolgait, nem érdekelték azok a látszatértékek, amik szerint mi a mindennapjainkat éljük. Csodáltam és irigyeltem érte, hogy nem gyűjt magának, nem ragaszkodik semmihez, nem függ semmitől. Pedig gyűjtött ő. Úgy gyűjtött, hogy adott. És ragaszkodott ő, minden gyengesége ellenére foggal-körömmel ragaszkodott mindahhoz, amitől jó ember tudott maradni akkor is, amikor nem hogy jónak, de néha embernek sem tartották. És függött is ő. Tőlünk függött. És függött a múltjától és függött a függőségétől.

Volt bűne épp elég. Afféle szent lator volt. Csakhogy őt életében lepték be a legyek, kezdték el megenni a kukacok. Messze túl életfogytig hegesedő sebeken, de a tetanuszon innen halt meg. Egy hete kezdődött a végső agóniája. Egy szerdai napon szólt, hogy kukacok eszik a lábát. Tudtam, hogy körülbelül egy hónapja amputálták a nagylábujjait, és ahogy levettem a cipőjét, láttam, hogy százával hemzsegnek a sebben és a cipőben a kukacok. Be akartam vinni valahova, hogy tegyék rendbe, de azt mondta fél, hogy megverik. Sokszor hallottam, hogy a mentőautóban, civil kórházban időnként megvernek hajléktalanokat, de megbeszéltük, hogy a Dankó utcában nem kell ilyesmitől tartania, úgyhogy elindultunk oda. Útközben mondta, hogy inkább mégse menjünk be. Inni akart, innia kellett. Alapbetegsége volt az alkoholizmus, amiről sokan úgy gondolkodnak: ő választotta. De aki ismerte őt, vagy látott hozzá hasonló sorsokat, az tudja, hogy az alkoholizmus nem választott életmód, hanem súlyos betegség, ami nem egy szervet, hanem az akaraterőt támadja. Nem akart tehát továbbmenni. Mondtam neki, hogy ebbe bele is halhat. Azt mondta, nem érdekli. Mondtam neki, hogy engem viszont érdekel, és nekiindultam újra, de kiabált, nem engedte, hogy bevigyem.

Másnap kimentem kötszerrel, fertőtlenítővel, sok liter vízzel felszerelkezve, hogyha nem hagyja, hogy bevigyem, hát megcsinálom én. Mire kiértem, olyan állapotban volt, hogy nem volt kérdés, hívtam a mentőket. A földön feküdt, a lába felismerhetetlenre deformálódott (cipője már nem volt), mindenhol hemzsegtek rajta a kukacok. A tudata sem volt egészen tiszta. Több, mint három óra várakozás és négy segélyhívás, adatfelvétel után értek ki a mentők. Közben Scooter újra és újra elfelejtette, hogy mentőre várunk, és minden alkalommal megijedt, kérlelt, hogy ne hívjam ki őket, meg fogják verni, el is akart menekülni. Mondtam neki, hogy bemegyek vele. Akkor belenyugodott. A kiérkezett mentősök nagyon rendesek voltak, bevittek engem is vele. A Balesetiben sok órát vártunk, Scooter közben tudott aludni, amikor felocsúdott, mindig értem kiáltott, azt tudta, hogy mellette vagyok, de hogy hol vagyunk, mi történik, azt mindig újra el kellett neki mondani. Akkor kerültünk sorra, mikor már mindenki más végzett, azok is, akik utánunk jöttek. Kitisztították a sebét és bekötötték a lábát. Kérdeztem, hogy további kezelést nem igényel-e, azt mondták részükről ennyi. A hordágyról sem segítettek áttenni a tolókocsijába, nézték, ahogy egyedül próbálkozom, a teljesen kilátástalan helyzetben végül egy betört fejű munkásember lépett oda segíteni. Aztán kiraktak minket. Visszatoltam Scootert a Kálvin térre.

Szombaton mentünk ki újra egy barátommal, a kötés rajta volt, egész jó állapotban volt tudatilag is. Másnap szintén. Hétfőn este viszont borzasztó állapotban találtuk. A kocsijában ült, magára borulva, szólongattam, nem ébredt fel. A kötés a lábán volt, de látszott, hogy megint kukacok másznak rajta meg benne. Kihívtuk a mentőt. Két és fél órát vártunk, többször újra hívtuk őket. Közben Scooter magához tért, de nem volt tiszta a tudata. Az utolsó segélyhívásnál azt mondták, egy perc múlva ott vannak. Semmi. Nem jöttek ki aznap a mentők. Lefektettem aludni. Másnap mentem ki reggel. Scooter magánál volt, de nagy fájdalmai voltak. A mentők nem jönnek ki. Betoltam a Dankó utcai hajléktalan-szálló rendelőjébe. Ott viszont azt mondták, ők ezzel most nem tudnak mit kezdeni, vigyem máshova. Felhívtam az utcai diszpécserszolgálatot, hova tudom betolni, kik tudják esetleg beszállítani. Azt mondták, ez nem hozzájuk tartozik, nem tudnak segíteni, a mentőket hívjam. Mondtam, hogy hívom, de nem jönnek. De, ki kell jönniük, mondták. Azt én is tudtam, hogy ki kellene. Jobb megoldás híján visszatoltam a Kálvin térre, és kihívtam újra a mentőket. Scooter nem volt teljesen magánál az úton sem, újra és újra megkérdezte, most hova megyünk, mi történik. Aztán minden erejét vesztve elaludt. Vártam a mentőket. Aznap sem jöttek ki.

Szerda délutánra már nem csak a legyek, a darazsak is belepték. Mikor odaértem, a földön feküdt, rögtön a pulzusát tapintottam, felocsúdott, „Bogika!”, megörült nekem. Visszaültettem a kocsiba. Tudtam, hogy a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség már intézkedik, jönnek ki a Dankó utcaiak is, mi is, valahogy megoldjuk a helyzetet. Mire kiértünk a közösséggel, már értesültünk, hogy közben kijött a rendőrség, a mentők is, de nem voltak hajlandóak a közelébe menni, azt mondták, ezt ők így nem tudják kezelni, ehhez „felsőbb hatóság kell”. Péter, a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségből, mondta, hogy az ANTSZ-t kellene bevonni, közegészségügyi veszély miatt nekik muszáj lesz intézkedniük. Őket viszont 16 óra után nem lehetett hívni. Kihívtuk még egyszer a mentőket. Még kétszer. Mikor már éppen feladtuk volna, kijöttek. Scooter addigra lefeküdt aludni a földre. Nem akart bemenni velük semmi áron. A mentősök azt mondták, ez esetben ők nem tehetnek semmit. Nem nézték meg, elmentek. Világos volt, hogy akkor mindenképpen az ANTSZ lesz ennek a biztosabb és talán egyetlen útja, illetve Péter mondta, hogy a Szent István kórházban van egy ismerős orvos, aki felvenné esetleg Scootert az osztályára, belgyógyászatra, és bent lehetne akkor tartani. Az éjszaka miatt aggodalommal, de a másnap reggel miatt reménnyel indultunk haza, megbeszéltük, hogy én másnap reggel 8-ra kint leszek Scooter mellett, Péter meg közben telefonál az ANTSZ-nek.

7:40-re értem ki, azzal a hírrel fogadtak, hogy Scootert öt perce elvitték a mentők. Azonnal telefonáltam, hogy hova vitték be. Még nem tudták megmondani, még úton voltak. A harmadik hívásnál a mentőtiszt nagyon segítőkész volt, mondta, hogy ugyan osztályra még nem vették fel a beteget, de azt meg tudja nekem nézni, hogy a mentőkocsi, ami vitte, melyik kórházba ment be. A Szent Istvánba vitték. Gondviselésszerűen. Tudtam, hogy talán egyedül ott van esély bent tartatni. Rohantam be. Scooter hihetetlenül megörült nekem. Várakoztunk, végül betolták egy rendelőbe. Nem sokkal utána kirontott az orvosnő, és kifakadt a kollégáinak. Ő ezt nem hajlandó kezelni, hogy nézhet így ki valaki, az adatait sem tudják. Odaléptem hozzá, hogy én tudom az adatait. Bediktáltam őket. Azt mondta, akkor vesz egy nagy levegőt, beöltözik és megcsinálja, de utána teljes fertőtlenítést kér. Bement. Aztán megint ki. Hogy megnézték, és ez nem sebészeti eset, hanem bőrgyógyászati, át kell vinni a Mária utcába. Mondtam, hogy van egy orvos, aki vállalná itt a belgyógyászaton, muszáj utána visszahozni. A mentősök viszont mondták, hogy ha ők át is viszik ugyan, utána otthagyják, csináljak vele, amit akarok. Tudtam, hogy csak akkor van esély befektetni a hosszú távú megoldás reményével, ha a kórházban marad. Erősködtem, hogy hívják fel ezt a belgyógyászt itt. Közben a bőrgyógyászati klinika is azt mondta, oda ne vigyék, nem fogadják. Az ismerős belgyógyász valóban elvállalta. Átvittük, felvették az osztályra, ágyba fektették, úgy volt, hogy ott kap majd sebészeti ellátást is.

Odaültem az ágya mellé. Otthagytak minket. Egyszer bejött a belgyógyász, bemutatkozott, aztán elment, vártunk. Scooternek nagy fájdalmai voltak, látszott, hogy nagyon szenved, nehezen kapta a levegőt reggel óta. Egy darabig még szólongatott, hogy „Bogi!”, és ha kérdeztem: „Igen?”, akkor: „Jó…” Aztán csak nézett rám. Benne volt minden a tekintetében. Akkor halt meg, mikor megérkeztek az orvosok. A halála előtt egy órával mondtam neki: „Scooter, te már egyszer feltámadtál, túlélsz mindent”. De ő már akkor nem túlélni akart, nem ilyen életet akart. Megértettem, hogy a halálra támadt fel akkor. És hiszem, hogy most meghalt az igazi életre. És talán csak azt akarta, hogy elkísérjem, azért szólongatott az utolsó perceiben, csak arra volt szüksége, hogy mellette legyek, amikor átlép ezen a kapun. És bár méltatlannak érzem magam, végtelenül hálás vagyok érte, hogy mellette lehettem, hogy én kísérhettem el. Fél óráig próbálták újraéleszteni. De Scooter már nem jött vissza. Valahogy úgy szeretném egyszer én is, ahogy ő: nem akarni birtokolni semmit. De most csak szorongatom, ahogy utoljára kimondta a nevemet, az utolsó pillantását, mindent, amit a lényéből adott. Mi maradt utána? Egy szürke táska (azt is tőlem kapta). 6-8 öngyújtó. 100 forint, 170 cent. Csonka, elhasznált test. De nem, nem ez. Tudta, hogy ahova ő megy, oda nem vihető se tárgy, se test. És ő élte azt a paradoxont, amit annyian nem tudunk megérteni, hogy igazán azt vihetjük magunkkal, amit itt hagyunk. És mennyi mindent hagyott itt bennünk, ami elvehetetlen örökre, ami múlhatatlan érték!

Kérdeztem egyszer tőle, hogyha meghal, mit fog odafönt csinálni. Futni fog, mondta. Sokszor mesélte, hogy bajnok volt 400 méteres futásban. És vigasztalhatatlanul fájt neki, hogy elveszítette a lábait. Valahogy így fáj most nekünk is a hiánya. Megtántorít és lebénít. Pedig visszhangzik bennem, ahogy azt mondta egyszer, ha bárki fájdalmat okoz nekem, ő még a tolókocsit is elhagyja, nem tud lábra állni, de akkor röpülni fog, hogy vigyázzon rám mindenáron. Nevetve és meghatottan ácsorogtam mellette ép lábaimon. Most már se ácsorgás, se röpülés. Most már csak a futás. Nekünk meg a hűlt helye a Kálvin tér kövén. Hogy élt itt? Nyilvánosan. Közterületen életvitelszerűen. És hogy halt meg? Között. Szakterületek, hatáskörök rései között. És mégis – ami egyedül kitölthette a közöket – szeretetben. A barátunk volt. Barátság ez mindörökre.

Takács Bogi

Fotó: Merényi Zita

Nyaralás, másképp - Barátaink újabb beszámolója Leszboszról

Leszboszi missziónk során a minap eltévedtünk. A menekülttábor felé vezető utat elvétve egy elhagyatott helyre jutottunk. Tűző napfény, árnyékban 35 fok, mindenütt olajfák, amelyeknek gyenge árnyékából, mintegy a láthatatlanságból egyszerre csak cigánygyerekek bukkantak elő. Ennivalót és alamizsnát kértek. Nagyon megdöbbentünk, mert ilyen nyomorral közülünk a legtöbben még nem találkoztak. Még talán a menekültek között sem. A menekültek többsége ugyanis középosztálybeli egzisztenciát hagyott hátra – persze mindenütt az ottani viszonyokhoz mérten vett középosztályról beszélünk –, amikor útra keltek, hogy megszabaduljanak a háborútól vagy a teljesen szétesőben lévő, erőszak és nyers gazdasági érdekek uralta társadalmaikból. Azaz a menekültek sátraiban akad még egy-két jobb ruha, a lányok és asszonyok időnként ámulatba ejtően ápoltak, tiszták, némelyikük szinte elegáns – jóllehet olyan sátrakban laknak, olyan körülmények között, amelyekben mi talán egy hétig sem bírnánk. De ezeknek a görög romáknak semmijük sincs. Még lakókocsira, karavánra sem futja nekik. A szabad ég alatt, vagy roncs autókban alszanak. A gyerekeken általában nincs cipő, még ruha sem nagyon. Inkább csak rongyok. Pedig európaiak. Vélhetőleg görög, ezáltal uniós polgárok. Rámenősen, de mosolyogva kértek, kéregettek. Nem tudtunk nekik adni semmit, hisz nem készültünk a találkozásra. Elhatároztuk hát, hogy másnap visszajövünk, és meg is ígértük nekik. Hoztunk nekik gyümölcsöt, vizet – nem tudjuk, honnan veszik a vizet ebben a hőségben, mert infrastruktúrának nyomát sem láttuk a hegyoldalban. Ekkor készült ez a fénykép. A Sant'Egidio közösség leszboszi missziójának magyar tagjai közül néhányan szerepelnek rajta: Hanna, Claudia, Dani, Marci... 

De nagyon szerettük volna őket újra látni. Tudni érdemes, hogy a Sant’Egidio Leszboszon nem csak a menekülteknek, hanem a helyi szegényeknek is igyekszik segíteni. A következő napon ételosztást tartottunk Mytilénében, a My Market áruház tengerparti parkolójában. (L. a másik fényképen Marcit.) Újdonsült cigány barátainkat is meghívtuk. Nehezen közlekednek. Nyomorúságuk miatt mindenhonnan kinézik, elküldik őket. De egypár család eljött, hogy élelmiszercsomagot kapjon tőlünk. A gyerekek mint régi barátokat, mint nagybácsit, nagynénit üdvözöltek bennünket, akikkel játszani lehet, akik felkapják őket – őket, akik sok ember szemében érinthetetlennek számítanak. Óriási vágy él bennük a gyengédségre, az elfogadásra, arra, hogy egyszerűen csak gyerekek lehessenek. Mytilene a nyaralók számára, és a mi számunkra is, akik alternatív vakációnkat töltjük itt, földi paradicsom. De a menekülttábor a bent lakók saját szavai szerint földi pokol. És vannak olyanok, akiknek ebben a gazdag világban, ahol az emberek egy részének mindene megvan, még egy sátor sem jut. Ennek azonban nem kell így maradnia. Minden megváltozhat. Rajtunk is múlik.

Misszióban Leszboszon: a Sant'Egidio Közösség magyar fiataljainak beszámolója a menekülttáborból

Harmincnyolc órát utaztunk vonattal, busszal, repülővel, metróval, hajóval és autóval, mire megérkeztünk tegnap reggel a görögországi Leszbosz szigetére a Sant'Edigio Közösség missziójába. Kialvatlanok voltunk, de a fáradtságunk addig tartott, amíg nem találkoztunk a Közel-Keletről, vagy Afrikából érkező, nálunk sokkal többet utazó és mostohább körülmények között élő emberekkel, akiknek a közösség adott élelmiszercsomagokat, benne liszt, rizs, olívaolaj, tonhalkonzerv, zöldség, gyümölcs… Többen közülük hónapok, vagy akár évek óta a táborban vannak, menedékjogra, de legalábbis beutazási engedélyre várva, esetleg már annak birtokában, de első benyomásunk szerint mindannyiukból sugárzott egy emberhez méltóbb életbe vetett hit vagy remény.

Miközben pedig megpihentek a közösség sátrainak árnyékában és felfrissítették magukat étellel és itallal, többen meg is osztották velünk életük történetét. Egy 13-14 év körüli afgán kislány sokat mesélt arról, hogy beteg édesanyja és négy testvére számára viszi a tartós élelmiszereket és zöldségeket tartalmazó csomagot, hogy meleg ételt készíthessen számukra. Egy fiú pedig arról beszélt, hogy barátjával együtt legfőbb vágyuk, hogy tanulhassanak, amire szülőhazájukban nem volt lehetőségük.

Az itt eltöltött két nap alatt már olyan élményeket szereztünk, amelyek hatására másképp tekinthetünk életünkre és körülményeinkre, látva, milyen hálásak a menekült emberek, ha valahol táplálék várja őket és megértő fülekre találnak.

Szerzők: Gáspár Márton és Gáspár Dániel

Fotók: Gáspár Márton

Új utakon Pécs perifériáin – Szegények szolgálata a koronavírus idején

 

Berobbant az életünkbe a koronavírus első hulláma, majd a második, és ez utóbbiból fel sem ocsúdtunk, máris a harmadik. A Covid-világjárvánnyal a Sant’Egidio közösség pécsi tagjainak is újra kellett terveznie a szegények, hajléktalanok közt már évek óta végzett szolgálatát.

A Jóisten új ajtókat nyitott ki nekünk akkor, mikor mások, a világ – talán érthető okokból – bezárkózott. A harmadik hullám lecsengésével szeretnénk egy kicsit visszatekinteni erre a rendkívüli időszakra, amikor nekünk is ki kellett lépnünk saját félelmeink falai közül, hogy ne hagyjuk magukra azokat, akik számítottak ránk.

A Pécs perifériáin élő nincstelenek a járvány első hulláma idején kerültek az érdeklődésünk központjába. Azelőtt hajléktalan barátainkkal elsősorban a város belső területein találkoztunk, de a koronavírus terjedésével nagyon nehezen találtuk meg ezeket a barátainkat, és egy-egy személyes sorson keresztül az addig általunk kevésbé felfedezett városszéli perifériák felé fordult a figyelmünk, ahol igen sok ember rettenetes körülmények között él. Ezeken a helyeken bungalókban, nemegyszer áram és víz nélkül élnek hajléktalan, szegény emberek. Az itteni szolgálatunk tehát az első hullám kezdetekor indult meg, ekkor ismerkedtünk meg az itt élő barátainkkal. Eleinte közösségi adományokból fedeztük a munkánkat: magánszemélyek, pécsi éttermek, boltok, pékségek támogatásával tudtunk minden szerdán egy kis élelmiszercsomagot és néhány kedves szót vinni a barakkokba.

A második és harmadik hullámban ugyanúgy folytattuk a szolgálatot, azonban az Ökotárs Alapítványnak köszönhetően egy pályázatot is nyerhettünk, amiből fedezni tudtuk a kiadásainkat több hónapon keresztül, ebből a forrásból tudtunk 2020 novembere és 2021 júniusa között heti rendszerességgel a korábbinál nagyobb mennyiségű, gazdagabb összeállítású élelmiszercsomagot vinni a szegényeknek. Rendszeres támogatást kapunk még a pécsi Karitásztól, a Trüffel cukrászdától és alkalmanként más önzetlen adományozótól is.

A külvárosi szegények egy részét így már valamivel több mint egy éve ismerjük, hetente találkozunk velük, szorosan figyelemmel kísérjük az életüket. Sok-sok történet, személyes emlék közül, melyek Isten gondoskodásáról tesztnek bizonyságot, álljon itt néhány:

Béla a lőtéri kertekben lakik, egy saját maga készítette faházban. Nagyon talpraesett típus, a jég hátán is megél. Alkalmi munkából tartja el magát. Nagylelkű emberként ismertük meg, annak ellenére, hogy maga is szegény, igen önzetlen, segítőkész. A téli hónapokban befogadott egy hajléktalan házaspárt. Így beigazolódott az a mondás, amelyet a Sant’Egidio közösség egyik afrikai tagjától hallottunk: „Senki sem olyan szegény, hogy ne segíthessen valakinek, aki még nála is szegényebb.”

Esztert ugyancsak a periférián ismertük meg, ahonnan télre be tudott költözni a városba. Munkahelyet szeretett volna találni, ami rövid keresgélés után sikerült is. Nemrég sikeresen tudtuk regisztráltatni őt is a védőoltásra. Öröm volt hétről-hétre látni azt, ahogy alakulnak a dolgai, ahogy szép lassan visszailleszkedik a társadalmunkba.

Istvánt és Ibolyát is a járvány elején ismertük meg. Szimpatikus házaspár, akik nagyon hálásak minden adományért minden barátságos szóért. Kunyhójuk a télen nagyon hideg volt, a vaskályha hamar kihűlt, fáztak. Vittünk fát, másik kályhát, de még mindig sokat lehetne javítani körülményeiken.

A legelesettebbek Margit (85), Feri (47) és Ildikó (48). Ők nejlonból összetákolt sátorban laknak. A telkük tele van szeméttel, a legalapvetőbb higiéniai feltételek sem állnak rendelkezésükre. Embertelen körülményeiket a város több hivatalos képviselője is fejcsóválva, széttárt karral konstatálta: „Így nem lehet élni”. Bizony nem, elhatároztuk, hogy mi azért igyekszünk megtenni mindent, amit tudunk, amit az evangélium kíván tőlünk. Célunk, hogy élhető környezetet hozzunk létre számukra a nyáron, hogy a következő telet már ne ilyen körülmények között kelljen megélniük. Jelenleg közösségi gyűjtési akciót tervezünk, hogy Margitnak, Ferinek és Ildikónak egy cég által csökkentett áron vételre felkínált lakókonténert megvásárolhassunk, ne a puszta földön kelljen aludniuk.

Mintegy 80-100 szegénnyel tartjuk a kapcsolatot jelenleg, legtöbbjükkel őszinte barátságot ápolunk. Nagyon sok történetet el lehetne még beszélni, amelyek megrázóak és szépek, mert Isten országáról tesznek tanúságot. Köszönjük mindenkinek, aki eddig segített, kiemelten az Ökotárs Alapítványnak és a Katolikus Karitásznak, és hívunk mindenkit, aki együtt akar álmodni, tenni azért, hogy e barátaink sorsa jobbra forduljon.  A pécsi Sant’Egidio közösség elérhetősége: santegidio.pecs@gmail.com

Smelka Sándor

Otthoni ízek a barátság csodájával tálalva – vasárnapi ebéd a Sant'Egidio közösség szegény barátaival

Kicsit borongós idő volt, amikor a Feneketlen-tóhoz érkeztem április 11-én, húsvét második vasárnapján, az isteni irgalmasság ünnepén. A Sant'Egidio közösségben hagyomány, hogy ezen a vasárnapon – mint minden hónap valamelyik vasárnapján – ünnepi ebédre hívjuk szegény barátainkat. 

A menü sertéshús vadasmártással, lekváros isler és mandarin volt, amelyet az Edutus Egyetem konyhafőnöke készített nekünk. Szívvel-lélekkel főzi meg az otthon ízeit havonta egy vasárnap, kétszáz főre.

A tó körül orgonabokrok kezdtek rügyezni, a tavasz reményét láttam benne, az élet vidám előbukkanását. Valami hasonlót fogalmazott meg Anna is, aki először jött el a Sant'Egidio közösség vasárnapi ebédjére párjával, Lászlóval együtt: „Annyira finom ez az ebéd, ez most nagyon jólesett, újjászülettem”.

A tóról rálátni a Szent Imre-templomra és a gimnáziumra. Ahogy beszélgettünk Lászlóval, kiderült, hogy bár rég járt erre, de felismerte a gimnázium épületét, ahol több mint húsz éve festette, szépítette az iskola osztálytermeinek falát: „Emlékszem, nagyon alapos munkát végeztünk és még a padokat is lemostuk, hogy a diákoknak ne legyenek koszosak” – mosolyodott el, miközben mesélt.

A járvány miatt rendhagyó volt ez a vasárnapi ebéd is, nem tudtunk ünnepi asztalhoz ülni, előre csomagolva, dobozokban osztottuk ki a menüt. Ezen a találkozási ponton kívül még négy helyszínre, a Blaha Lujza térre, a Deák és a Bosnyák térre, a Kálvin térre mentünk el és mélyszegénységben élő családok otthonaiba is vittünk a közösség tagjaival és önkénteseivel a finom vadasból.

A mi csoportunk a tó partján negyvenöt vendéget fogadott, közülük sokukkal tíz éve tart a barátságunk. Vannak, akik az első budapesti vasárnapi ebéden is részt vettek már. „Milyen jó volt az étteremben ülni, porcelán tányérból enni, és az a finom torta, amit Mihály születésnapján ettünk” – nosztalgiázott Ernő és Mátyás, akik régi barátok, heccelik is egymást rendesen, ha találkoznak.

Engem is megrohamoznak az emlékek, amikor a vasárnapi ebédekre készülünk, a legszebbet és a legjobbat akarjuk adni minden alkalommal azoknak, akik nélkülözik ezt a mindennapokban!

Mindenki egészsége védelmében már egy éve az utcán találkozunk, de a vigasz és barátság gesztusai most is örömtelivé varázsolták ezt a vasárnapi ebédet is. Vendégeink addig nem is akartak elindulni, amíg nem beszéltük meg a vasárnapi ebéd májusi időpontját. Egy hónap múlva május 16-án veletek, ugyanitt találkozunk! :)

Rudik Márta

Töltött káposzta, pörkölt került a hajléktalanok asztalára karácsonykor Pécsen

Több mint száz pécsi hajléktalan számára juttatott meleg ételt, süteményt és névre szóló meglepetéscsomagot a pécsi Sant’Egidio Közösség karácsonykor.

Az ételt a kozármislenyi Két Szekér Fogadóban rendelte meg a közösség, több mint száz adag levest, töltött káposztát, pörköltet, savanyúságot. Az étellel megrakott autók a pécsi Felsőmalom utcai székhelyükről indultak a belváros, Meszes, Mecsek-oldal irányába. Mi is beültünk az egyik kocsiba, amely a kertvárosi Lőtér felé vette útját. Az első megálló egy fabódé volt, ahol mint mondták a Francia lakik. Onnan kapta a férfi a nevét, hogy beszél franciául, egyesek azt mondták Belgiumból érkezett, mások szerint Franciaországból. Vásárolt a Lőtéren egy kis földet és egy bódét.

Sajnos ezt a napot már nem élhette meg, pár napja elhunyt – mondta az egyik asszony, aki barátjával és két fiatalemberrel állt kerítés előtt. Csak a kutyája maradt utána és ez a kis terület, amit mi gondozunk.

Átadtuk a meleg ételt, ajándékokat, süteményt, és mint kiderült, meglepetéssel ők is készültek, karácsonyi dalt énekeltek. A nap folyamán több ilyen kellemes meglepetés is ért minket, volt ahol egy csésze kávéra, süteményre hívtak be, de a legtöbben segítséget kértek a közösségtől: pokrócokat, tűzifát mert érkezik a hideg. Volt olyan is, aki regisztrálni szeret volna a koronavírus elleni oltásra, ebben kérte segítségüket, mert a házukban se áram, se internet, se telefon nincs bekötve.

Nagy János, a Sant'Egidio Közösség pécsi vezetője lapunknak elmondta, hogy december 25-én délelőtt a közösség szerenádot adott azoknak az idős embereknek, akiket már hosszabb ideje segítenek, illetve ajándékcsomagot is átadtak számukra és több állami gondozotton segítettek az évek alatt.

Forrás: Bama.hu

A teljes írás ITT olvasható.