És nem is azé, aki fut
Pilinszky
János:
Szent Lator
Törőcsik
Marinak
Akkorra
már belepték a legyek
túl
az agónián
túl
a tetanuszon,
és
messze túl szögeken, sebeken
se
tárgy, se test
nyilvánosan
között
se
ácsorgás
(behorpadt
szentségtartó),
se
röpülés
barát,
barátság
mindörökre.

A
Kálvin téren jött a hír, hogy feltámadt. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Meg hogy
ki. Aztán ott ült, a kiszolgáltatottság tolókocsijában, vizeletszagúan, térdig
csúszott magatehetetlenséggel, meg egy nagy plédnyi humorral az ölében, ami
mindezt beborította. ’96 óta élt a Kálvin téren, de egy évre eltűnt, mindenki
úgy tudta, hogy meghalt. Látszott a szemén, hogy nagy vagány. Meg az is, hogy
hatalmas szíve van. „Ő Scooter” – mutatták be nekem a Sant’Egidio (Szent Egyed)
közösség régebbi tagjai. De nem csak a becenevét tanultam meg aznap, hanem azt
is, hogy mi az igazi jószívűség, mikor Scooter meg akart hívni kávéra abból a
pár száz forintból, amit aznap összekoldult. Ő akart adni a szükségéből nekem,
akinek bőségesen van. Azt hittem akkor legalábbis. Aztán ahogy a barátságunk
mélyült, úgy értettem meg fokról-fokra, hogy mindig neki volt nagyobb a bősége,
mindig én kaptam és tanultam többet a kapcsolatunkban. Az életről, emberségről,
szeretetről. Nem csak adni, elfogadni, elfogadtatni azt. Sok év állami nevelés,
börtön, utca, hiány, elutasítás után azoktól, akikre a legnagyobb szükség lett
volna, minden pillanatáért meg kell küzdeni.
És
tanultam Scootertől odafigyelni, odaadni, odaadónak lenni is. Úgy figyelt rám,
hogy elég volt a 4-es metró liftüvegének tükrén meglátnia az arcom, előbb
tudta, mi van velem, mint én magam, és addig kérdezett, míg el nem mondtam
mindent. És mindig előbb adott másnak, akinek szüksége volt rá, mint magának, amije
csak volt, abból mindenkinek adott, aki kért. És tudott kérni is. De sosem pénzt
kért tőlem. Kért cigit, kért bocsánatot, kérte, hogy maradjak vele, kérte, hogy
játsszak neki a trombitámon. És amikor az éjféli Il Silenzioért egy semmiből
előkerülő járókelő felém nyújtott egy ezrest, és én játék közben Scooterre
mutattam („neki adja”), ő elvette, aztán beledobta a táskámba. Sosem számolta a
pénzét, sosem tartotta számon a dolgait, nem érdekelték azok a látszatértékek,
amik szerint mi a mindennapjainkat éljük. Csodáltam és irigyeltem érte, hogy
nem gyűjt magának, nem ragaszkodik semmihez, nem függ semmitől. Pedig gyűjtött
ő. Úgy gyűjtött, hogy adott. És ragaszkodott ő, minden gyengesége ellenére
foggal-körömmel ragaszkodott mindahhoz, amitől jó ember tudott maradni akkor
is, amikor nem hogy jónak, de néha embernek sem tartották. És függött is ő. Tőlünk
függött. És függött a múltjától és függött a függőségétől.

Volt
bűne épp elég. Afféle
szent lator
volt. Csakhogy őt életében
lepték be a
legyek, kezdték el megenni a kukacok.
Messze
túl életfogytig hegesedő
sebeken,
de a
tetanuszon innen halt meg. Egy
hete kezdődött a végső
agóniája. Egy
szerdai napon szólt, hogy kukacok eszik a lábát. Tudtam, hogy körülbelül egy
hónapja amputálták a nagylábujjait, és ahogy levettem a cipőjét, láttam, hogy százával
hemzsegnek a sebben és a cipőben a kukacok. Be akartam vinni valahova, hogy
tegyék rendbe, de azt mondta fél, hogy megverik. Sokszor hallottam, hogy a mentőautóban,
civil kórházban időnként megvernek hajléktalanokat, de megbeszéltük, hogy a
Dankó utcában nem kell ilyesmitől tartania, úgyhogy elindultunk oda. Útközben
mondta, hogy inkább mégse menjünk be. Inni akart, innia kellett. Alapbetegsége
volt az alkoholizmus, amiről sokan úgy gondolkodnak: ő választotta. De aki
ismerte őt, vagy látott hozzá hasonló sorsokat, az tudja, hogy az alkoholizmus
nem választott életmód, hanem súlyos betegség, ami nem egy szervet, hanem az
akaraterőt támadja. Nem akart tehát továbbmenni. Mondtam neki, hogy ebbe bele
is halhat. Azt mondta, nem érdekli. Mondtam neki, hogy engem viszont érdekel,
és nekiindultam újra, de kiabált, nem engedte, hogy bevigyem.
Másnap
kimentem kötszerrel, fertőtlenítővel, sok liter vízzel felszerelkezve, hogyha
nem hagyja, hogy bevigyem, hát megcsinálom én. Mire kiértem, olyan állapotban
volt, hogy nem volt kérdés, hívtam a mentőket. A földön feküdt, a lába
felismerhetetlenre deformálódott (cipője már nem volt), mindenhol hemzsegtek
rajta a kukacok. A tudata sem volt egészen tiszta. Több, mint három óra
várakozás és négy segélyhívás, adatfelvétel után értek ki a mentők. Közben
Scooter újra és újra elfelejtette, hogy mentőre várunk, és minden alkalommal
megijedt, kérlelt, hogy ne hívjam ki őket, meg fogják verni, el is akart
menekülni. Mondtam neki, hogy bemegyek vele. Akkor belenyugodott. A kiérkezett
mentősök nagyon rendesek voltak, bevittek engem is vele. A Balesetiben sok órát
vártunk, Scooter közben tudott aludni, amikor felocsúdott, mindig értem
kiáltott, azt tudta, hogy mellette vagyok, de hogy hol vagyunk, mi történik, azt
mindig újra el kellett neki mondani. Akkor kerültünk sorra, mikor már mindenki
más végzett, azok is, akik utánunk jöttek. Kitisztították a sebét és bekötötték
a lábát. Kérdeztem, hogy további kezelést nem igényel-e, azt mondták részükről
ennyi. A hordágyról sem segítettek áttenni a tolókocsijába, nézték, ahogy
egyedül próbálkozom, a teljesen kilátástalan helyzetben végül egy betört fejű
munkásember lépett oda segíteni. Aztán kiraktak minket. Visszatoltam Scootert a
Kálvin térre.

Szombaton
mentünk ki újra egy barátommal, a kötés rajta volt, egész jó állapotban volt
tudatilag is. Másnap szintén. Hétfőn este viszont borzasztó állapotban
találtuk. A kocsijában ült, magára borulva, szólongattam, nem ébredt fel. A
kötés a lábán volt, de látszott, hogy megint kukacok másznak rajta meg benne. Kihívtuk
a mentőt. Két és fél órát vártunk, többször újra hívtuk őket. Közben Scooter
magához tért, de nem volt tiszta a tudata. Az utolsó segélyhívásnál azt mondták,
egy perc múlva ott vannak. Semmi. Nem jöttek ki aznap a mentők. Lefektettem
aludni. Másnap mentem ki reggel. Scooter magánál volt, de nagy fájdalmai
voltak. A mentők nem jönnek ki. Betoltam a Dankó utcai hajléktalan-szálló
rendelőjébe. Ott viszont azt mondták, ők ezzel most nem tudnak mit kezdeni,
vigyem máshova. Felhívtam az utcai diszpécserszolgálatot, hova tudom betolni,
kik tudják esetleg beszállítani. Azt mondták, ez nem hozzájuk tartozik, nem
tudnak segíteni, a mentőket hívjam. Mondtam, hogy hívom, de nem jönnek. De, ki
kell jönniük, mondták. Azt én is tudtam, hogy ki kellene. Jobb megoldás híján visszatoltam
a Kálvin térre, és kihívtam újra a mentőket. Scooter nem volt teljesen magánál
az úton sem, újra és újra megkérdezte, most hova megyünk, mi történik. Aztán minden
erejét vesztve elaludt. Vártam a mentőket. Aznap sem jöttek ki.
Szerda
délutánra már nem csak a legyek, a darazsak is belepték. Mikor odaértem, a
földön feküdt, rögtön a pulzusát tapintottam, felocsúdott, „Bogika!”, megörült
nekem. Visszaültettem a kocsiba. Tudtam, hogy a Sant’Egidio (Szent Egyed)
közösség már intézkedik, jönnek ki a Dankó utcaiak is, mi is, valahogy
megoldjuk a helyzetet. Mire kiértünk a közösséggel, már értesültünk, hogy
közben kijött a rendőrség, a mentők is, de nem voltak hajlandóak a közelébe
menni, azt mondták, ezt ők így nem tudják kezelni, ehhez „felsőbb hatóság kell”.
Péter, a Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségből, mondta, hogy az ANTSZ-t kellene
bevonni, közegészségügyi veszély miatt nekik muszáj lesz intézkedniük. Őket
viszont 16 óra után nem lehetett hívni. Kihívtuk még egyszer a mentőket. Még
kétszer. Mikor már éppen feladtuk volna, kijöttek. Scooter addigra lefeküdt
aludni a földre. Nem akart bemenni velük semmi áron. A mentősök azt mondták, ez
esetben ők nem tehetnek semmit. Nem nézték meg, elmentek. Világos volt, hogy akkor
mindenképpen az ANTSZ lesz ennek a biztosabb és talán egyetlen útja, illetve Péter
mondta, hogy a Szent István kórházban van egy ismerős orvos, aki felvenné
esetleg Scootert az osztályára, belgyógyászatra, és bent lehetne akkor tartani.
Az éjszaka miatt aggodalommal, de a másnap reggel miatt reménnyel indultunk
haza, megbeszéltük, hogy én másnap reggel 8-ra kint leszek Scooter mellett,
Péter meg közben telefonál az ANTSZ-nek.
7:40-re
értem ki, azzal a hírrel fogadtak, hogy Scootert öt perce elvitték a mentők. Azonnal
telefonáltam, hogy hova vitték be. Még nem tudták megmondani, még úton voltak.
A harmadik hívásnál a mentőtiszt nagyon segítőkész volt, mondta, hogy ugyan
osztályra még nem vették fel a beteget, de azt meg tudja nekem nézni, hogy a
mentőkocsi, ami vitte, melyik kórházba ment be. A Szent Istvánba vitték. Gondviselésszerűen.
Tudtam, hogy talán egyedül ott van esély bent tartatni. Rohantam be. Scooter hihetetlenül
megörült nekem. Várakoztunk, végül betolták egy rendelőbe. Nem sokkal utána
kirontott az orvosnő, és kifakadt a kollégáinak. Ő ezt nem hajlandó kezelni,
hogy nézhet így ki valaki, az adatait sem tudják. Odaléptem hozzá, hogy én
tudom az adatait. Bediktáltam őket. Azt mondta, akkor vesz egy nagy levegőt,
beöltözik és megcsinálja, de utána teljes fertőtlenítést kér. Bement. Aztán
megint ki. Hogy megnézték, és ez nem sebészeti eset, hanem bőrgyógyászati, át
kell vinni a Mária utcába. Mondtam, hogy van egy orvos, aki vállalná itt a
belgyógyászaton, muszáj utána visszahozni. A mentősök viszont mondták, hogy ha ők
át is viszik ugyan, utána otthagyják, csináljak vele, amit akarok. Tudtam, hogy
csak akkor van esély befektetni a hosszú távú megoldás reményével, ha a
kórházban marad. Erősködtem, hogy hívják fel ezt a belgyógyászt itt. Közben a
bőrgyógyászati klinika is azt mondta, oda ne vigyék, nem fogadják. Az ismerős
belgyógyász valóban elvállalta. Átvittük, felvették az osztályra, ágyba
fektették, úgy volt, hogy ott kap majd sebészeti ellátást is.

Odaültem
az ágya mellé. Otthagytak minket. Egyszer bejött a belgyógyász, bemutatkozott,
aztán elment, vártunk. Scooternek nagy fájdalmai voltak, látszott, hogy nagyon
szenved, nehezen kapta a levegőt reggel óta. Egy darabig még szólongatott, hogy
„Bogi!”, és ha kérdeztem: „Igen?”, akkor: „Jó…” Aztán csak nézett rám. Benne
volt minden a tekintetében. Akkor halt meg, mikor megérkeztek az orvosok. A
halála előtt egy órával mondtam neki: „Scooter, te már egyszer feltámadtál,
túlélsz mindent”. De ő már akkor nem túlélni akart, nem ilyen életet akart. Megértettem,
hogy a halálra támadt fel akkor. És hiszem, hogy most meghalt az igazi életre.
És talán csak azt akarta, hogy elkísérjem, azért szólongatott az utolsó
perceiben, csak arra volt szüksége, hogy mellette legyek, amikor átlép ezen a
kapun. És bár méltatlannak érzem magam, végtelenül hálás vagyok érte, hogy
mellette lehettem, hogy én kísérhettem el. Fél óráig próbálták újraéleszteni.
De Scooter már nem jött vissza. Valahogy úgy szeretném egyszer én is, ahogy ő:
nem akarni birtokolni semmit. De most csak szorongatom, ahogy utoljára kimondta
a nevemet, az utolsó pillantását, mindent, amit a lényéből adott. Mi maradt
utána? Egy szürke táska (azt is tőlem kapta). 6-8 öngyújtó. 100 forint, 170
cent. Csonka, elhasznált test. De nem, nem ez. Tudta, hogy ahova ő megy, oda
nem vihető
se tárgy, se test. És ő
élte azt a paradoxont, amit annyian nem tudunk megérteni, hogy igazán azt
vihetjük magunkkal, amit itt hagyunk. És mennyi mindent hagyott itt bennünk,
ami elvehetetlen örökre, ami múlhatatlan érték!
Kérdeztem
egyszer tőle, hogyha meghal, mit fog odafönt csinálni. Futni fog, mondta. Sokszor
mesélte, hogy bajnok volt 400 méteres futásban. És vigasztalhatatlanul fájt
neki, hogy elveszítette a lábait. Valahogy így fáj most nekünk is a hiánya.
Megtántorít és lebénít. Pedig visszhangzik bennem, ahogy azt mondta egyszer, ha
bárki fájdalmat okoz nekem, ő még a tolókocsit is elhagyja, nem tud lábra
állni, de akkor röpülni fog, hogy vigyázzon rám mindenáron. Nevetve és
meghatottan ácsorogtam mellette ép lábaimon. Most már se ácsorgás, se röpülés. Most már csak a futás. Nekünk meg a hűlt
helye a Kálvin tér kövén. Hogy élt itt? Nyilvánosan.
Közterületen életvitelszerűen. És hogy halt meg? Között. Szakterületek, hatáskörök rései között. És mégis – ami
egyedül kitölthette a közöket – szeretetben. A barátunk volt. Barátság
ez mindörökre.
Takács Bogi
Fotó: Merényi Zita